ÍGY ÍRTOK TI
közgazdasági cikket
Miután a közgazdasághoz nem értek (egyetemi éveimben filológiát hallgattam), soha nem szoktam elolvasni az ilyen természetű
közleményeket. Egy héttel ezelőtt véletlenül belenézve egy cikkbe, aminek
a címe le volt tépve, olyan szép és
költői hasonlatot fedeztem fel, hogy
érdeklődni kezdtem: kiderült, hogy egy pénzügyi szaktekintély
írásáról volt szó. Azóta kedvenc olvasmányommá
vált ez a műfaj: a
lapokból csak a közgazdasági rovatot olvasom, a Parlamentbe csak akkor megyek
el, ha a pénzügyminiszter szólal
fel, és egyáltalán,
csak a nagy pénzemberek nyilatkozata érdekel.
Megtaláltam a költészetet megint ezeknek az ihletett férfiaknak
formanyelvében - az igazit, a régit, az örökéletűt. Horatius, Anakreon, Mirza Shaffy, Osszián, Heine és Petőfi gyönyörű világát, az életnél többet
érő "égi mását" a valónak, a költői hasonlatokat!
Így igen! Így élvezet dolgozni!
Amit írónak, novellistának, költőnek, drámaszerzőnek nem szabad, cifrázni a szót, azt szabad a közgazdásznak!
Ezentúl csak közgazdasági cikket írok.
Máris elfogott az ihlet... érzem,
ahogy tolulnak tollam alá a legszebb
gondolatok...
Hallgass meg, ó, lelkem osztályosa, olvasó, hallgassatok meg, hazám szebb
lelkű hölgyei - akarjátok tudni, milyen a közgazdasági helyzet?
Halljátok hát!
A japán dömpinghírek langyos szellői viharrá fokozódva seperték végig, az elmúlt hetekben,
Amerika iparvilágának érzékeny tapogatóit, de az ársüllyedéstől remegő szíveket balzsamos ír gyanánt
nyugtatta meg, tegnapra kelve, Roosevelt ünnepi szózata, a tervgazdálkodás céljait szolgáló államkötvények lefedezésével kapcsolatban. Ez az ígéret,
mint a felszabadító ércharang kongása, a tizenkettedik órában, felrázta az európai
piacok halálos dermedtségben hallgató temetőkertjét is - a valutadifferenciák revalorizációjának
félénk virágai már-már kidugják fejecskéiket a hólepel alól, csak végig
ne szántsa őket az orosz mezők
felől lengedező exportviheder!
Hazánk ifjú, izmos, büszke sudárba
szökkent textilipara elég erős, hogy lerázza magáról
a jegesmedve ölelését - de
mi lesz, ha a német sorompók, s a francia klíring Schillái és Charibdiszei közt hánykódó műtrágyatermelésünk
zsenge csemetéi fölött csattogni kezd az agrárolló, Imrédy s a többi haragvó istenek bosszúálló villámával terhesen? Ó, idők, ó, erkölcsök!
Talán a nyersanyagok monopolizálásának nemtője segít, magasra tartva az állami
tőke fáklyavilágát - mintha pásztortűz ég, őszi éjszakában,
úgy melegíti e gondolat a ruggyanta-behozatal akadálytalan lebonyolításáért aggódó szíveket. Még nyílnak a
völgyben a burgonyakartell részvényei, de látod amottan a Tejközpont fehér árnyékát - már hó takará
el a mérlegeket. Ó, mérlegeljetek
csak, ti közgyűlések!
Mi itt állunk, mint Banko szelleme,
s így kérdezzük: legelső alaptőkédet, kartell, hová tetted?
Régi bánat, régi dal - les sanglots longs des
violons... Minden elsüllyed a devizalombard
rózsalugasában... ó, Lombardia!
ó, Hellász kék ege! ó,
irgalom atyja, ne hagyj el!
Egyébként a terménytőzsde,
külföldi hírekre, javult.
Az Est, 1934. február 7.