ÍGY ÍRTOK TI
politikai cikket

(Egy bécsi lap cikkének kivonatos kritikai méltatása.) Délelőtt tizenegy óra. Az Ostbahnhof üvegfedelén vidáman szűrődnek át a kora tavaszi sugarak.

(Megjegyzés. Az expozíció tökéletes. Miután a fejcímekből már megtudtuk, hogy a riport tárgya Dollfussnak Rómába való indulása, s ennek a politikai eseménynek jelentőségével mindnyájan tisztában vagyunk, a különben eléggé mindennapos megfigyelés, hogy tudniillik délelőtt fél tizenegykor a pályaudvaron világos van, rendkívüli várakozást kelt. A képre jellemző, hogy a fény a tetőn keresztül árad, és nem például a pincéből. Dacára az izgatott hangulatnak - kérem, a kancellár vonata azonnal befut -, a riporter sasszeme mindent észrevesz.)

Ott állunk a sínpár közvetlen közelében. Utasítások hangzanak, a vasúti személyzet fegyelmezetten és katonásan végzi dolgát.

(Megjegyzés. A riporter, jól tudván, hogy a vonat erre a sínre fut, mindjárt ott helyezkedik el, amiből a szakértelem megnyugtató energiája árad az olvasó elé. Más, gyakorlatlan ember nem oda állana, hanem, mondjuk, felmászna a toronyba és a csillagokat vizsgálná. Izgató ellentét gyanánt még a személyzetet állítja lelki szemeink elé, akik a dolgukat rendíthetetlenül végzik, holott az ünnepélyes alkalomra való tekintettel érthető volna, ha "Bújj bújj zöld ág"-at játszanának körbe és tapsikálnának örömükben. De nem. Említésre érdemes még a többes szám, amivel a riporter szerényen a közvélemény szolgájának minősíti magát.)

A vonat díszkocsijának ablakában megjelenik a kancellár jól ismert profilja. Közvetlen egyszerűséggel mosolyog és integet az ablakból.

(Megjegyzés. A kancellár profilja tehát megjelent. Ebből arra lehet következtetni, hogy maga a kancellár se lehet már messze. Ez a profil jól ismert, amivel a számtalan képre és híradóra céloz az újságíró. A kancellár az ablak mellett áll és ugyanonnan integet kifelé, amivel a népszerű Dollfuss határozottságát és gyakorlati érzését jellemzi mesteri módon a riporter, utalva a megoldás műszakilag és egyedül helyes voltára, szemben a régi diplomáciai copfjával, amikor a kancellárok az ablak mellett álltak, és mégis a kémény mellől integettek. De ez a kancellár egészen más ember. Bár ő a kancellár, mégis közvetlenül mosolyog, közvetlenül, a szájával, ahogy közönséges emberek szoktak, akiknek a mosolygásra nincs se módjuk, se alkalmuk a fülüket használni. A kép máris magával ragadó.)

Kérdésünkre a kancellár kijelenti, hogy a legszebb reményekkel indul Rómába. Ezt mondja: "A legszebb reményekkel indulok Rómába."

(Megjegyzés. A mérhetetlen jelentőségű nyilatkozattal már a címben találkoztunk. Itt kétszeresen erősíti meg a riporter, egyrészt ő maga közli az olvasóval a kijelentés értelmét, másrészt, külön sorban, vastag betűkkel, a kancellár saját szavait idézi. E művészi megjelenítés fölöslegessé tesz minden magyarázatot. Ez hiteles. Akármi legyen a kijelentés következménye, nincs Európában olvasó, aki utóbb azt állíthatja, hogy a kancellár a riportereknek olyasfélét mondott volna, mintha ő éppen csak úgy elmegy Rómába, de nem sokat vár útjától, mert az olasz kosztot nem szereti, és legutóbb is elrontotta a gyomrát zuppa di verdá-val. Fenti szavak drámaisága mögött a történelem leheletét érezzük.)

Az állomásfőnöktől megtudjuk, hogy a díszkocsit, az egész szerelvénnyel együtt, fogják kapcsolni arra a mozdonyra, ami Rómába viszi.

(Megjegyzés. Nem ok nélkül emelte ki dűlt és vastag betűkkel ezt a nagy fontosságú tényt. Mert képzeljék el, ha például nem a római mozdonyra kapcsolják a szerelvényt, hanem, ahogy gyakran előfordult, a nicaraguai postakocsira vagy egy hintalóra, vagy az állomásfőnök akár szórakozottságból, akár szándékosan a mandzsettájára gombolja vagy a zsebkendőjébe csavarja a vonatot: az egész közvélemény nyugtalanul kérdezné, megérkezhetik-e ilyen módon a kancellár Rómába?)

A kancellár a gyermekeitől búcsúzik. Szeretettel csókolja meg fiát. Most csak apa, semmi más.

(Megjegyzés. A riport méltatója itt egy percre leteszi a tollat, mely tárgyilagos kritikát követel - ő is csak ember, neki is vannak gyermekei. Egy könnyet töröl ki szeméből, ő is csak olvasó, nincs kőből a szíve. Micsoda mély ellentét, nagyban kicsi és viszont! Gondoljuk meg, egy kancellár, és hatéves kisfiával szemben most mégis csak apa, semmi más! Persze, önök azt várták, hogy a fiával szemben vezérigazgatói rangban, nyugalmazott postafőellenőr gyanánt fog viselkedni, fogadni mernék. De hát arra való a riporter, hogy az ilyen hamis képzelgésekből kigyógyítsa az olvasót, s megmutassa nekik az élet, az Élet valódi arcát. A riport itt véget ér, de egész hangjából arra lehet következtetni, a két nagy államférfi a római pályaudvaron a "legszívélyesebben" fogja egymást üdvözölni, és nem mérik egymást végig köszönés nélkül, hátat fordítva, ahogy a politikában tájékozatlan, egyszerű lelkek lehetségesnek tartanák.)

Az Est, 1934. március 22.