CIVIL ÉS KATONA

(Másféléves kisfiam naplójából)

Folytatom feljegyzéseimet, melyeknek célja a jelenségeknek tárgyilagos leírása és ismertetése, azok számára, akik kellő élet­tapasztalatok híján szűkölködnek.

1. Katona bácsi, más néven kakaó, katanó, katani.

A civilizált társadalom rendes, szervezett egyedét hívjuk így, megkülönböztetésül a vadon és rendezetlenül tenyésző, civilizált keretek nélkül lézengő vadnépek elemeitől, akikről alább lesz szó.

a) Külső leírás. A kifelé való esztétikai hatás céljának meg­felelő öltözet: kék vagy más színes kelméből, megfelelő díszít­ményekkel, kellemesen ható fejdísz, rendezett és külcsínre törekvő megjelenés. A természet elve, hogy a hím csinos, hatá­sos legyen a nő mellett, e társadalomban korlátlanul érvénye­sül. Mindez arról tanúskodik, hogy a k. egy a kultúrfejlődés magasabb fokán álló szervezetnek anyagi és erkölcsi előnyeit élvezi, s mint ilyen, a békés, nyugodt életmód lehetőségei közt igénybe veheti a fejlett társadalmakra jellemző testi és lelki fényűzés eszközeit, a fényűzés ott kezdődvén, ahol a primi­tív szükségletek, ú. m. evés, ivás, lakhelyalapítás kérdése már rendezve van, s így másodrangú, esztétikai szükségletek ki­elégítésére is nyílik mód és alkalom, amilyenek például: já­ték, sport, szellemi élvezetek stb. Ennek megfelelően a k. érdeklődési köre és ambíciója egész életmódjában megnyil­vánul: élelméről és létezésének állati formájáról gondoskod­ván a társadalom, ő maga egyénileg a kulturális elfinomodás és esztétikai differenciálódás felé törekedhetik. Így a k.-t többnyire ilyen kultúreszközök birtokával látjuk felszerelve: legtöbbnek oldaláról fényes, művészi kivitelű játékszer lóg, az ún. kard, vagy szurony, mellyel üres óráiban kellemesen elszórakozhatik az ember. Ki lehet húzni és megint vissza le­het tolni, a szíjjal csattintani lehet, a szíjjon lévő csattal fényt szikráztatni. Ez a tárgy egyben szimbóluma a kul­túrember békés, biztosított életének, mert hordása egyúttal lehetetlenné teszi a durva ösztönök felülkerekedését, ami­lyenek a verekedő hajlam, gáncsoskodás, erőszak. Aki ilyen tárgyakat hord, nem keveredhetik bele erőszakos jelenetek­be, mert egyrészt vigyáznia kell a tárgyak épségére, amit azoknak művészi értéke képvisel, másrészt e megterhelés­sel, szabad mozgásban akadályozva, feltétlenül a rövidebbet húzná egy esetleges testi mérkőzésben.

b) Belső leírás. Életmódja körülbelül megszabja a kultúr-lény, vagyis katona, karakterét. A k. modora szelíd, békés, udvarias, előzékeny. Szereti a formaságokat, a közvetett for­dulatokat; minden tevékenységét bizonyos keresettség jel­lemzi. Szeret játszani az emberrel: a fentemlített játékszere­ket szívesen odaadja az ember kezébe —, kerül minden dur­vaságot, erőszakoskodást. Könnyen ismerkedik, szívesen megáll az utcán a szokásos „pá-pá" üdvözlésre —, a jómódú, nyugodtan élő embereknél tapasztalható barátságos hajlan­dóságot árul el minden közeledésre.

2. Közönséges bácsi, más néven civil. A rendezett társa­dalom keretein kívül élő nomád törzsek egyedeit nevezzük így. Szegénységben és nyomorúságban élnek, ami külsejü­kön is megnyilvánul —, szürke, formátlan ruházatuk éppen csak az időjárás viszontagságai ellen védi meg testüket és semmi másféle, esztétikai igényt nem ismernek.

Az elemek és a természet elleni harcban, hogy ínséges életüket elvitassák a vadállatoktól és egymástól, természe­tük eldurvult és elállatiasodott. A környezethez való alkal­mazkodás védekező- és támadószerveiket szükségképpen ki­fejlesztette és alkalmassá tette folytonos készenlétre: hatal­mas tenyerük állandóan ütéssel fenyeget, hangjuk durva és rikácsoló, arckifejezésük elkeseredett, tekintetük tétova, el­vadult. Megjelenésük félelmet gerjesztő —, gyakran megtörté­nik, hogy megtámadják az embert, „dá-dá" kiáltással és fé­lelmes fegyverükkel, mely a vállukból lóg, gyilkos szándék­kal feléje sújtanak.

Úgy látszik, bár a tudomány kellő adatok híján még nem kutatta ki életmódjukat, állandó harcban élnek, ami kulturá­lis fejlődésükben nemcsak megakasztja, de teljesen vissza­veti őket.

Letelepítésükkel már gyakran foglalkozott a szociológia, de egyelőre, úgy látszik, nem lehet megoldani ezt a kérdést.

10.   kép. XY lefut a lépcsőn, egy cselédleány jön fölfelé, elkapja, ölelgetni kezdi, a cseléd megrémül és sikoltozni kezd. XY utána.

11.   kép. XY az utcán minden nőnek nekimegy, senki se érti, mit akar tőle, azt hiszik, megőrült. Végre két mentő je­lentkezik, lefogják.

12.   kép. Az őrültek házában. XY-t bedobják egy cellába, ahol dühében a bútorokat ölelgeti és csókolgatja.

13.   kép. Hogy állapota egy kicsit javul, XY.-t kiengedik a kertbe a többi őrült közé. A kert egyik sarkában melankoli­kus őrült áll, kis mozivetítőgéppel, amiből egy kis vászonra képeket vetít, közbe a füzetbe jegyez. XY odalép és nézegeti.

A bolond ránéz.

— Hát maga kicsoda?

— Én a hiperhomunkulus vagyok. Hát maga ki?

— Én a homunkulus-filmek szerzője vagyok. Ezt a dara-

bot is én írtam. Éppen most szeretném befejezni, töröm a fe­jem, hogy lehetne, mert innen kezdve nem tudom, hogy mit csináljak magával. Nem tudom a befejezést.

XY fejéhez kap, aztán odaugrik a géphez, és gyorsan csa­varni kezdi — visszafelé.

14.   kép. Az egész film őrült gyorsasággal lepereg — visszafelé. Hiperhomunkulus visszamegy a darab kezdetébe, ahonnan jött.

Az Újság, 1916. október 21.