...az állam,

ÁLLAMREGÉNY

Valamelyik mecénás a napokban pályázatot hirdetett államregényre, mely jeligés levél kíséretében ekkor és ekkor küldendő be. A feladat nehéz, de ilyen viharedzett pályázó, mint én vagyok, nem szalaszthat el egyetlen alkalmat se. Néhány percnyi habozás után, mely idő alatt alaposan megfontoltam, miféle műfajról lehet szó, hogyan kell csinálni az ilyesmit, mennyi papirosra lesz szükségem, milyen adatokat kell beszereznem, önköltségeim leszámításával mennyit kereshetek az üzleten, hányadika van ma, mikor lesz vége a háborúnak, és amennyiben 87463. számú sorsjegyem a legközelebbi húzáson kijön, mit veszek rajta a kisfiamnak, és hogy húzom meg a fülét, ha az első nap összetöri — mondom, mindezek megfontolása után leültem, és megírtam az államregényt, melynek első fejezetét van szerencsém azzal a kéréssel átadni Doktor Nyilvánosságnak, hogy őrizze meg jól, és senkinek se szóljon róla.

ELSŐ FEJEZET

Franciaország grófnő várakozva üldögélt illatos kis budoárjában, egyik lábát hanyagul nyugtatva a Piréneusokon, míg fehér, gyűrűs kezecskéi idegesen pacskoltak a tizenegyedik Lajoskorabeli asztalkára helyezett Atlantióceánban. A gyönyörű, de bűnös asszony néha izgatottan nézett órájára, mely tizenkettő felé járt. Azután dobbantott pici lábacskáival.

Románia! — kiáltott bosszúsan.

A komorna felugrott egyszerű, de ízléses Erdélye mellől, és besietett. Arcán piros foltok vibráltak, láthatóan zavarba volt. Úrnője összehúzott szemmel nézett rá.

— Hogy néz ki maga? — mondta szigorúan. — Hiszen egészen össze van kuszálva a haja!

A hű cseléd lesütötte szemeit.

— Ne tessék haragudni nagysága — az az istentelen Bulgária megint beugrott a szobámba — már nem nyughatok tőle, maholnap kiszorít egészen.

Az úrnő szigorúan nézte végig.

— Hol a Bukarestje?

Románia ijedten pillantott végig szoknyáján.

— Ó, az a sehonnai... észre sem vettem... ó, a gonosz...

És hangosan sírni kezdett.

— Ne bőgjön — szólt rá nyersen az úrnő —, nem magáról van szó. Nem csöngettek?

— Nem. Kit tetszik várni?

Franciaország pár pillanatig habozott.

— A portást! — tört ki belőle.

— Unio mestert? — bizalmaskodott a komorna. — Csodálom, pedig itt járt a házban... de nem csöngetett be...

A szép asszony idegesen tépdeste zsebkendőjét. E percben kinyílt a magas, szárnyas La Manchecsatorna, és a küszöbön Gróf Albion magas, szikár alakja jelent meg. Franciaország halkan felsikoltott:

— A férjem!

— Én vagyok az, asszonyom — hajolt meg a lord. — Kérem, küldje el cselédjét. Beszélni valóm van önnel.

Románia a Pruth és Szeret közt diszkréten visszavonult. A grófnő nyugtalanul állt fel, és várakozva nézett férjére.

Az pedig nem szólt, hanem nagy léptekkel méregette esélyeit a Földközitengeren.

— Honnan jön? — kérdé a grófnő.

— Russziával voltunk, a Sommekaszinóban.

A grófnő maga elé nézett.

— Vesztett? — kérdezte halkan.

— Vesztettem — mondta kurtán a lord. Aztán hirtelen meg

állt, egy levelet ragadott ki zsebéből.

— Ismeri ezt a levelet? — mondta nyersen.

Az asszony elhalványodott.

— A lépcsőn fogtam el Uniót, a vén portást — folytatta a

gróf —, és átvettem. Ez a levél önnek szól, asszonyom. Tudja,

ki írta?

— Tudom — lehelte az asszony fehéren.

— Gróf Germánia írta e levelet. Ajánlat van benne. Az én

feleségemnek, aki nekem esküdött hűséget — az én feleségemnek tesz ajánlatot a gróf.

Az asszony csak reszketett.

A gróf keble hevesen pihegett.

— Hát nem volt boldog velem? Nem halmoztam el mindennel, ami drága?

— Nem — súgta az asszony.

— De megígértem, hogy elhalmozom! — dörgött a gróf hangja. — És ön megszegte, vagy meg akarta szegni esküjét! És ez az ember... az az ember... De én tudni fogom kötelességemet!

És nagy léptekkel indult Calais felé.

Az asszony halkan felsikoltott.

— Férjem! Az Istenért!... meg akarod ölni?!

Gróf Albion megállt Calais előtt, és visszafordult a második vonalra.

— Azt nem! — kiáltotta harsányan. — Nem vagyok bolond!

De visszakérem a pénzemet, amit elnyert tőlem... és ha nem

adja...

— Ha nem adja...

— Akkor elválok tőled... és elvétetlek vele... hahaha!

És kifutott a kikötőből csupán inkognitóban tartózkodik már három éve e kies faluban. A leány szívében már ekkor megmozdul valami, de még nem árulja el magát. Azonban hirtelen —, eh! már megint nem folytathatom, most meg a nehéz ágyúkkal kezdenek dolgozni. Úgy látszik, három oldalról támadnak egyszerre, mégis csak ki kell bújni.

Október 6. Na, ez is megvolt. Ránk esett a domb, nyolcan elájultunk, így aztán elfogtak a csirekfogók, és harmadnap volt pofájuk még külön halálra is ítélni engem, rámfogták, hogy gyanús iratok vannak nálam. Szerencsére az akasztófa alatt eszembe jutott az igazolványom a mellényzsebemben és így visszavittek a rabok közé, akikkel együtt megyünk most Szibéria felé. No de nem erről van szó, hol is hagytam el? Szóval, amint ott sétálnak az erdőben, hirtelen vad kiáltás hangzik, Margit nagyot sikolt és csaknem elájul. E rettenetes percben azonban Alajos nem veszti el fejét, hanem szigorúan rászól az előtörő vadcigányra, hogy takarodjék innen. A cigány el is kotródik, mire Margit végre belátja, hogy nemcsak újságíróval, de igazi férfival van dolga, és így ezen emésztő és izgalmas kalandok után, végre olvadékonyan borul Alajos kebelére.

Holnap elkezdem írni a novellát. Nagyon bízom benne, hogy tetszeni fog a pesti szerkesztő úrnak.