A menyét

ÍRTA: SZOMORY DEZSŐ

HACSEK (ül a kávéházban, ül bizony, 1 édes lelkem, de mennyire! mintegy betegen és felvillanyozva): Garçon, mon vieux.

GARÇON (omlatag): Parancsoljon, Hacsek, parancsoljon, ön, Hacsek és minden. (És vár...)

HACSEK (mereng): Parancsolni, igen, mintegy parancsnok, a szelíd és csodálatos Garibaldi, vagy egy Kossuth, csekélység! Ma commandatöre, a maga finom vibrálásaival, elveszetten, a térben...

PINCÉR: Szóval egy vidrát parancsol? sajnálom, a vidra elfogyott. Van kitűnő menyét s egy adag görényünk, tegnapról.

HACSEK: Opasnoje van?

PINCÉR: Nincs.

HACSEK: Se nagnuti?

PINCÉR: Az sincs.

HACSEK: Akkor hozzon egy fogpiszkálót.

PINCER (el).

SAJÓ (jön, azokkal az oldalirányú rezgésekkel, csak jön, jön és jön és jön, mintha menne, és odaér...): Itt vagyok, Hacsek, én, itt vagyok és gyanánt.

HACSEK (felriad): Kik vagytok, hé? a Szapo.'yai seregei, hé?

SAJÓ : Nézze Hacsek, hagyjuk ezeket, esengek önnek, egy esengő bizony. Mallarmé emlékére kérem önt, hagyjuk ezeket a dolgokat, untig olég volt, Hacsek, ezzel a Szaporáival , maga tudja, maga tudja, tudja, hogy én nem vagyok Szapolyai, még kevésbbé vagyok a Szapolyai seregei és végképpen és legkevésbbé vagyok hé, — egy ember vagyok, egy ember itten, a magam tökélete » és ragyogó boldogtalanságában nem elég az? (Es sír...)

HACSEK: Nézze, Sajó, bizalomért, bizalom, súgok magának egy titkot, de ne árulja el senkinek — én ee vagyok Második Lajos, csak egy szegény pesti zseni vagyok a kávéházban, egy zseni, bizony. (S már mosolyognak, mindketten, reménykedve...)

Színházi Élet 1935/17.