HATVANY BERTALAN
ÁZSIA LELKE
(Franklin)
Illetlenségnek érezném ilyen nagy és szerves munkáról néhány sorban
számolni be, ha nem nyugtatna meg az a szándék, hogy Hatvany Bertalan ritka komolysággal
és áhítattal megírt könyvéhez méltó tanulmányban szóljak hozzá később.
Ezúttal pár „stichwort"-ját
szeretném feljegyezni ennek a tanulmánynak. Legfontosabbnak azt tartom, hogy a
szerző nyugodt önérzettel írhatta műve fölé a másoknál kissé patetikusan
hangzó címet, mert aki lélekkel kutatja a nyers anyag
összefüggéseit, az meg is találja bennük a lelket, hogy aztán rajtuk keresztül
teremtsen kapcsolatot az olvasó lelkével. Általában a történelemkutatás
feltételei közt szokták emlegetni a teljes elfogulatlanságot és
tárgyilagosságot s a „harag nélküli tanulmányszerűség" (sine
ira et studio) eszményképe lett annak az iskolának, mely a lelkek
relativitásának törvényét nem tudta, vagy nem akarta felismerni. Nos, ennek a
könyvnek szerzője nyílt és bátor indulatok, rokonszenvek és ellenszenvek
áramlatába dobta óriási anyagát, s ez az áramlat
nemcsak hogy szét nem zilálta, meg nem hamisította az adathalmazt, sőt
inkább egymáshoz sodort benne mindent, ami összetartozik, s egyetlen tömör
tömegben segítette át a deltán. Odaírhatta volna könyve elé „írtam
haragomban", mint Hazafi Verai János, s egy cseppet se lett volna a
mű kevésbé tudományos. Nem hiszem, hogy indulatok, rokonszenvek és
ellenszenvek, erkölcsi állásfoglalás és filozófiai, vagy ha tetszik, vallási
meggyőződés nélkül akárcsak egy mértani ábrát is meg lehessen
szerkeszteni: ezt a képtelenséget nem is annyira fölényes, mint inkább
felületes és tudatlan esztéták találták ki. Bizonyos vagyok benne, hogy Fabre-ban csakúgy érzelmi indokok tartották a lelket húsz és harminc éven át, míg a
hangyák és lepkék életprogramját kitanulmányozta, mint ahogy Einsteint vagy
Freudot se vádolják ok nélkül a németek azzal a lappangó szándékkal, hogy a
fénygörbület, vagy az alsó tudat kimutatásával a faji gőg páncélján
akartak léket ütni. Hatvany Bertalan nem is tagadja ellenszenvét azzal a spenglerista (szerintem nietzscheánus
sőt — bár ez ellen tiltakozni fog — schopenhaueri) humbuggal szemben, mely
egyrészt valami affektált imposszibilitással az
embert olyasféle szörnyetegnek állítja be, akinek kár volt megszületni, másrészt
azt követeli tőle, hogyha már megszületett, sürgősen dögöljön meg, s
adja át helyét egy ismeretlen istenségnek. Az így értelmezett „európai
lélek" ellen indított harcát remek hadállásból verekszi végig azon a
területen, ahol Buddha, Zoroaster, Lao-ce,
Jézus, Mani és Mohamet bölcsője ringott, módjában lévén
sorra kimutatni, hogy Európa valóban addig „csűrte, hegyezte, élesítette
és hasogatta" a szent tant, míg „őrültség, vagy béklyó lett
belőle". Közben persze elragadja a lelkesedés (s ez csak érdekesebbé
teszi), s nem akarja észrevenni azt a másfajta tébolyt, mely tizenkét kezet és
lábat rajzol az indus isteneknek nemcsak testére, de lelkére is, s hajlandó
sorba szorongatni ezeket a kezeket. De mindent kiengesztel és megszépít az az
áhítatos jóhiszeműség, amivel misztikumon és tébolyon keresztül, a tiszta,
világos, egyszerű emberi jóság és tisztesség nyomait keresi Guatama bonyolult „kosarai"-ban
s Confucius úriemberhez méltó mozdulatai mögött. Ez az állandó meleg, egyre fokozódó jószándék
világítja végig az utat, ez győzi meg
lassankint a legmerevebb olvasót is, hogy végeredményben ez az érzelmi
elfogultság, amivel a németekre haragszik, ezúttal legjobb bizonyítéka az
emberi szív vizsgálatában szükséges elfogulatlanságnak: hogy szeretetében nincs
se pánszemitizmus, se buddhisztika,
s hogy a németben se az árját gyűlöli, csak azt, ami árjában, szemitában
és mongolban egyformán gyűlölni való: a makacsságot, mely nem látja meg a
fajtákon és népeken túl az embert. Az
embert, aki angyalokon és ördögökön túl és innen mégis csak fontosabb
angyaloknál és ördögöknél — az embert, akinek kedvéért meg lehet bocsátani a
középkornak, hogy ördögöt űzött belőle, de nem lehet megbocsátani
ennek a kornak, hogy gúnyt űz belőle — az embert, akiről Lafcadio Hearn Kokorója óta nem olvastam megilletődöttebb
vallomást, mint Hatvany Bertalan szép könyve.
A toll,
1935. április 20.