DESPERANTO

Kedves Zamenhof úr,

csak röviden írhatom meg Önnek, amit mondani akarok, mivel igen nagy a papírhiány, és a Szerkesztő úr figyelmeztetett, hogy tömören és röviden írjak ezentúl, ha van ötletem, mindjárt az elején süssem el, ha nincs, valljam be őszintén, és ne tegyek úgy, másfél hasábon át, mintha volna. Ennek a levelemnek tehát legfeljebb annyival szabad hosszabbnak lenni a rendesnél, amennyivel elmondhatom azt Önnek, hogy papfrhiány van, és igy, és tehát, és azért.

Mostanában az ön által szerkesztett esperanto nyelvet tanulom, melynek nemes és gyönyörű célja az lenne, hogy a népeket ne válassza el egymástól kínai fal gyanánt a nyelvek sokfélesége; hogy magyar, német, angol, francia megértse egymást egy logikus, a józan ész helyes belátásával egyszerűsített, kísérleti műnyelv segítségével. Ezt a nyelvet nem a tudatlan népösztön hordta halomra, tele csökevényekkel, idiómákkal, a nemzeti elfogultság makacsul tapadó jeleivel, hanem az Abszolút Ész, mely csak embert és emberi gondolatot ismer, és nem különböztet meg bennünket ösztönökben, hajlamokban, alantas érzelmekben. Ebben a nyelvben minden főnév ó-val, minden melléknév a-val, minden határozó e vel és minden ige minden személyben és időben s-sel végződik. Ezt a nyelvet meg lehet tanulni néhány óra alatt, és akik megtanulták, szerte a Föld kerekségén, egyetlen nemzetet alkotnak: a megértés és közös munka, közös gondolat nemzetét.

Kedvesa Zamenhofo, én ugye tudomosz, hogy öno máre soka éveo meghaltasz, és ígye nem tudhatjasz, hogy mennyire haladtosz az ön művének a kultuszao. Engedje hát meg, hogy referáljak önnek, hová fejlődött azóta az internacionális műnyelv kérdése, és milyen fejlődésre számíthatunk a jövőben.

Mindenekelőtt értesítem, hogy az ön által szerkesztett esperanto eredeti formájában régen túlhaladott már, és sokszorosan tökéletesebbé lett.

Az utóbbi időben, főként az utolsó években, a nemzetek közti érintkezés olyan hatalmas lendületet vett, s oly lázas sietséggel bonyolódik le, hogy egy olyan nemzetközi nyelv, melynek megtanulásához néhány óra kell, nehézkes időfecsérlésnek tűnnék.

Az új nemzetközi nyelv — talán nevezzük megkülönböztetésül desperantónak — egészen leegyszerűsítette azokat a formákat, melyeknek segítségével gondolatainkat másnyelvű embertársainkkal közölhetjük. Mit ér az, ha a melléknevek mind a-val végződnek, ha a mellékneveket azért külön meg kell tanulni? Az új nemzetközi nyelvben melléknevek egyáltalán nincsenek; az esperantó-ból megtartottuk azt az elvet, hogy a főnevek é-val végződjenek: viszont a főnevek nemcsak végződni, hanem kezdődni is egyformán kezdődnek, még pedig igy, hogy bumm! A főnevet bumm-mal az egyik fél kezdi, és ó-val a másik fél végzi. A mondatok rendesen egyszavúak: a nemzetközi érintkezés rendesen ezzel a mondattal kezdődik: „puff!", ha ezt nem értik meg, akkor „bumbum" mondandó, majd „fiú, fiú", s ha a társalgás élénkebbé válik, „bujuju, hurrá!" mondandó, mire a kérdezett hasonlóképpen válaszol. A hangsúly rendesen a végén van, indulatszavak gyakran szerepelnek. Ha nemzetközi embertársamról véleményt akarok mondani, ezt a „piff" szóval teszem, ő pedig „nyekk" szóval jelzi, hogy véleményemet tudomásul vette.

Ennek a nyelvnek a grammatikája igen egyszerű, az alany mindig homo, az állítmány mortis, a fényjelzőt nem tanácsos használni, mert esetleg felakasztják az embert, a tárgy jó erős anyagból van, és a határozó az, aki jól tudja használni.

Örömmel közlöm Önnel, kedves Zamenhof úr, hogy hála a desperanto nagy népszerűségének, a nemzetek kezdik már érteni egymást, és az ön álma közeledik a megvalósuláshoz.