IV

...az, akinek csak élmény,

HERCEGNŐ, ÉN OTT VOLTAM, BENNE...

Dr. Balázs cs. és kir. katona a valóságos, echt háborúban, mint katona, nem mint a világhírű költő, akit e néven ismerünk.

Naplójegyzetek

aug. 4.

Hercegnő, akinek kék szalagját egyszer megkötöttem a sá­padt magnolia-fák alatt — emlékszik, egyszer Velencében, az Unter den Linden kék habjai közt bandukolva, a tizennyol­cadik század elején, oh csinkvecsentó, oh assisi szent Géza — hercegnő, én most meghajtom testem fáradt lobogóját, feje­met a kegyed illatos agyveleje előtt, és egy kék gesztust kiál­tok piciny körmei felé: „Ave Caesar, morituri te salutant..."

Hercegnő, érzem, hogy mennem kell... Nem tudok be­szélni erről az érzésemről, hiszen éppen azt érzem, hogy nem lehet beszélni most már: — igen, éppen azt beszélem, hogy nem lehet érezni: azt, hogy érezni kell most, hogy nem beszélhe­tek lehetni — hogy azt lehetem, hogy nem érezhetni most be­szélni — mert ez nem a szavak csűrés-csavarásának ideje im­már, hercegnő, hanem a tetté: a tettbe kövült szómatéria egyet­len sikoltásba torpanó gesztusa lett úrrá bennem, és e min­dent összefogó legéletesebb életmozdulat merev hőgyökere ficánkol alattam, a leglélek legmélyében... Elmegyek a hábo­rúba, hercegnő, egyszerűen, szavak nélkül, búcsú nélkül... hogy miért? Egészen egyszerűen, egyetlen szóval megmond­hatom, mint egy földmíves közhonvéd, hogy miért — azért, mert most én is azt érzem, semmi mást, azt érzem csak, amit a földhözragadt egyszerű paraszt, akivel egyenlővé lettem e perc­től fogva: hogy a világvajúdás tömegvonzalma felgyüremkedik egylelkemnek a valóság képvilágára vetített ferde vetületén.

Hát ezért megyek, hercegnő, szavak, gondolatok nélkül — ezért és semmi másért!

Mert hazug és gonosz volt minden gesztus és gondolat és szó — csak a tett néma szobra ágaskodik a dimenziók túlföl-di életnyúlványában.

Ezt kiáltom vissza, halkan és egyszerűen, a robogó vo­natról, ahol negyven ember és hat szerkesztő fogja e percben hátul a kabátomat: „Béla, ne menj! Béla, kár érted — tartsátok vissza a Bélát, mert elmegy..."

Hercegnő... a kék magnóliák intenek búcsúszót...

aug. 10. Elhatároztam, hogy egyszerűen, kommentárok nélkül lejegy­zem impresszióimat, tényeket és valóságokat: amit láttam a háborúban. Emberi dokumentumokat.

aug. 11. Egy fa tetején csukaszürke katona gubbaszt, és távcsővel néz ki a hegyek felé. A hegyek visszanéznek a katonára. Őrszem. Mi­lyen kifejező lett egyszerre ez a szó a számomra! Őr és szem. Szemőr. Ez a katona őrzi a szemeket, a sok szemet, kéket és barnát, amik nyugodtan alusznak most otthon. Őrszem. Vagy talán őrült szem? Megőrültek a szemek mindenütt, és a táv­cső gyújtópontján keresztül egy láthatatlan vonal köti össze a természet titkos gondolatát a katonaember lényes belsejével.

aug. 20. Holnap leszünk először ütközetben. Puskámat vállamon szo­rongatom, és mereven nézek át az ellenséges lövészárkok irányában. Egy bajtársam fekszik mellettem, és pipázik. Ő már tudja, amit én nem tudok még, hogy a bennünk rejlő latens halálfélelem az oka minden életberezdülés nemlétbe vetített ütközőpontjának. Ő nem fél a haláltól, mert szereti az élet élését. Számára az élet legbelső halála már nem kategorikus magánvaló, hanem térbeérzett időcsemege. Nincs élő, vonag­ló föld talpa alatt, mint nékem, hanem csak talpbőrbe rekonst-

11

 ruált anyaghoz tartozás — számára az egész föld egyetlen talp-nak végtelenné dermedése. Ezt olvasom ki a szeméből, amint felém fordul, őszintén, egyszerűen: „Tyű, önkéntes úr, de ég a talpam..."

aug. 22. Útban hazafelé. Milyen csodálatos! Egy konzervdobozra ül­tem véletlenül, és felhasította a — fejemet. Milyen titkos vo­natkozása az élet értelmének... A csillagok járása talán nem mond semmit nekünk célunk értelméről — de a lényembe hasító konzervdoboz titkos, mély szava visszaidézi az elmúlt jövő jelenlétét: — a konzervdoboz összekötötte, mint egy lát­hatatlan huzal, testem örökkévaló atomjait lelkem halandó m egn emtö rté nts égével...

Hercegnő... mindent láttam és megértettem... Hercegnő, jövök haza...