Fajiság és feketekávé

ÍRTA: SZÁSZ ZOLTÁN

HACSEK (ül a kávéházban): Pincér.

PINCÉR (jön): Parancsoljon, Hacsek úr.

HACSEK: Ez egy dőreség, kedves Árpád, hogy én parancsolok, én csak szeretnék parancsolni, ebben bizonyos világfiasság, bizonyos negélyesség, bizonyos kultúrkülönbözött- ég képzetét óhajtanám kelteni önben, amivel mintegy aláhúznám és hangsúlyoznám azokat az igényeket, amikben -magam hiszek legkevésbé. Ezt egyszer így fejeztem ki: »Minden pesti főúr tarsolyában hordja a kifizetetlen feketéket«.

PINCÉR: Szóval feketetét parancsol, csészében.

HACSEK: Nem. Tarsolyban.

PINCÉR (el).

SAJÓ (jön): Jónapot, Hacsek. Mi az, maga sem ment el a »Csáibosúosteljesítmény a kultúrgörbe sematizmusában« című előadásra?

HACSEK: Maga elment?

SAJÓ (dühös): Hogy mentem volna el, hiszen akkor nem lehetnék itt.

HACSEK: Ez nem jelent semmit. A Duna vize is itt van, pedig már elment. Erről egyszer azt mondtam, »két nő közt mindig van legalább egy, aki szebbnek tartja magát és ez rendesen a másik«.

SAJÓ: Hacsek, én nagyon megpirongatom magát, ha mindig dőréskedik. Inkább azt mondja meg, miért van a magas, kissé elrajzolt csípőjű zsidónőknek kedvezőtlen véleményünk Herbert Spencer pragmatizmusáról?

HACSEK: Én mást kérdezek magától. Csókolódzott már maga Előindiában, napéjegyenlőség idején, norvég bakteriológus/ elvált nejének udvarló fregattkapitány nővérével? S

AJÓ (gondolkozik): Nem. Min den stimmelne különben, de nem fregattkapitány volt az illető, ha nem korvettkapitány.

HACSEK: Kár. SAJÓ: Miért kérdezte?

HACSEK: Hát ha nem fregattkapitány volt, akkor úgyse érdekli magát a dolog.

Színházi Élet 1935/17.