VIDÉKI FELOLVASÁS

A Csörömpőcsetneki Herald került véletlenül a kezembe, hol is mérsékelt meglepetéssel olvastam a személyi hírek között, hogy Csekélységem, a kitűnő komikus és szalamander (szalamander? hogy képzelik ezt?), a ,,Bika"-szálloda nagytermében „dorbé"-val egybekötött humoros felolvasást tart holnap este. A derék vidéki hírlap néhány szellemes megjegyzésemet is közölte, amit a lap munkatársának mondtam Csörömpőcsetnek kulturális életéről. Egész ügyes viccek voltak.

Ejnye, mondok, egyszer megnézem egy ilyen felolvasásomat: úgyis mindig két nap múlva szoktam értesülni a felolvasásaimról; rendesen szimpátiával foglalkoznak velem a vidéki lapok, hol magas, szikár termetemet dicsérik, hol kedves, filigrán kis alakomat, megdicsérik, hogy milyen jó előadó vagyok, legfeljebb azt kifogásolják néha, hogy egy szót se hallani a hangomból, úgy látszik, megkukultam — és igy tovább. De abban mindannyian megegyeznek, hogy értek a dologhoz, csak egyszer jegyezte meg a Kajászá és Retekalja, hogy Jonny jobban dzsiggel, mint én, viszont az Ebrudbányai Harangszó, óvatosan bár, de azért becsületes nyíltsággal, elismeri, hogy a nyúzott malac hangját az egész kontinensen legjobban én tudom utánozni.

Ezekután őszintén érdekelni kezdett, milyen lehet egy vidéki felolvasásom.

— Mikor indul Csörömpőcsetnekre a gyors? — kérdeztem Vilmostól, a derék fizetőtől.

— Nyolc huszonnégy — vágta ki megdöbbentő asszuranciával Vilmos.

— Hát ezt honnan tudja olyan biztosan? kérdeztem meglepetve.

— Az enyém már benne van — pirult el Vilmos. — ötöt-ötöt levontam.

Így hát este fél nyolckor kiszálltam Csörömpő-csetneken. Az állomáson egy derék hordár fogadott, sebesen elvette bőröndömet, és sebesen elnyargalt vele. Máig is töröm a fejem, minek neki az én fürdőköpenyem és Anatole France „Les Dieux ont soif" című munkája, mert egyéb nem volt a bőröndben.

— Merre van a „Bika"? — kérdeztem egy atyafitól.

Egy csinos, kellemes külsejű magtárba vezettek, mely fehér és piros papírokkal volt feldíszítve. Nagy, veres plakát hirdette, hogy Csekélységem Frigyes, a magyar Villand, a pesti Schillaire Színház tagja, a kitűnő szkeptikus (tessék?1), itt felolvasást rendez a csörömpőcsetneki francia menekültek egylete javára.

Hát ez érdekes lesz.

Közönség szép számban jelentkezett; a háttérben asztalkát állítottak fel, sonkászsömlyével és sörrel. Két koronáért kaptam jegyet az első sorba, egy fehérruhás lány mellé kerültem, aki kérdésemre, hogy hogy van, pajkosan a kezemre ütött, és megjegyezte, hogy roppant huncut vagyok, úgy látszik, azt hiszem, hogy ő csak olyan vidéki liba. Mikor megtudta, hogy pesti vagyok, megkérdezte, ismerem-e Reviczky Gyulát, annak adjak egy puszit az ő nevében. Mondtam, hogy már meghalt, ez nagyon meghatotta, és sírni kezdett.

Végre csöngettek: most következett a felolvasásom. Érthető kíváncsisággal néztem a Pódium felé, amelyen e percben jelentem meg. Ezúttal magas, fekete szakállas férfi voltam, villogó szemekkel és gúnyos arckifejezéssel. A közönség meleg tapssal fogadott.

— Hölgyeim és uraim — kezdtem a pódiumon —, ami a tapsot illeti, azt megehetik. Nem ez kell nekem, aki teremtése van.

Szavaimnak óriási sikere volt. Csodálkozva néztem magamra. Érdekes ember vagyok, tagadhatatlan.

— A felolvasás, tisztelt hölgyeim és uraim — folytattam a pódiumon —, az olyan, mint az embernek az anyósa: ha nem esik bele a vízbe, jó; ha beleesik, még jobb.

Szavaimat harsogó derültség követte. Ez a siker egy kicsit meglepett, de várjuk ki a végét.

— Éppen azért — folytattam —, mai felolvasásomat nem tartom meg. Örömmel jelentem azonban, hogy a beléptidíjakat megtartom.

Harsogó kacaj.

— Pardon — szóltam közbe.

— Csend! — kiáltottam magamra erélyesen. — Ne zavarj on.

A közönség ellenem fordult, és az ajtó felé tuszkolt. Odaküntről még hallottam érces hangomat, hogy engem kidobtak, és nyugodtan folytattam felolvasásomat.

Eléggé sajnálom: legalább egy autogramot szerettem volna kérni magamtól.

Most legalább meg tudom érteni, hogy vidéken olyan népszerű vagyok.