GAZDÁTLANUL

ELSŐ ÉRZÉSEK MIKLÓS ANDOR HALÁLAKOR

Fel szokták jegyezni a haldoklók utolsó szavát, valami áhítatos reményben, hogy talán életük belső értelmét sűríti össze ez az utolsó szó. Meglehet. De hogy a többiek, környezet és társadalom számára mit jelentett az az élet, ezt öntudatlanul, mégis sokkal mélyebben árulja el az az első szó, ami a jóbarát, személyes ismerős ajkáról röppen el, váratlan halálhírére a jelentékeny embernek.

Nem tudtam, hogy Miklós Andor ilyen komolyan beteg. Szombaton egy órakor azzal mentem fel a szerkesztőségbe, hogy talán már jobban van, be is jött, válthatok vele egy kedves szót, ha ráér, esetleg a fülkében, ahol pont kettőkor borotválkozik (ilyenkor még filozofálni is hajlandó). A kapu alatt, ahogy befordultam, valami különös meleg érzés fogott el, kísérőmhöz fordulva, minden apropó nélkül így szóltam: „nagyon szeretem Miklós Andort". Felelni akart valamit, de közben a lifthez értünk. A portás kinyitotta az ajtót, rám nézett vörös szemekkel és azt mondta:

— A főszerkesztő úr éppen most halt meg.

Nagyra meresztettem a szemem és csak egy pillanat múlva hallottam meg tulajdon válaszomat. Azt mondtam, határozottan és elutasítóan:

— Nem igaz.

Később jutott eszembe, a Vár felé ballagva, hogy ugyanezzel a szánarmas, ostoba és szívszaggató szóval reagáltam apám halálhírére is. Vannak emberek, akiknek lényéhez valahogy nem illik a halál képzete, szinte groteszkül hat, a képzelet nem veszi be, mert minden porcikájuk, testi-lelki beállításuk eljövendő élettől duzzad. Hiába próbálom természetesnek találni, hogy ők is halandók. Holdkórosan lépkedek fel a Dísz téri palota lépcsőjén, bevezetnek a hálószobába, ahol első pillanatban egy ismert nevű rajzolót veszek csak észre, az ágy mellett ül, széken, ölében mappa, szorgalmasan dolgozik. Gépiesen követem a tekintetét és ott látom az ágyon Miklós Andort, behunyt szemekkel, krétafehér arccal. A mozdulatlansága ebben a percben nem volna feltűnő, hiszen rajzolják, kell a riport a lapnak, s ha a lapról van szó, ez a mindig eleven és lelkendező lélek is képes magát pózba fegyelmezni — de ezek a behunyt szemek...

A zokogó környezet úgy viselkedik, ahogy halottas házban láthatod. De hogy ő is... hogy őis belemegy ebbe... hogy nem ad jelt, nem cáfolja meg, lehetségesnek tartja... hogy nem akarja eldobni ezt a viasz-álarcot többé...

És könnyemmel együtt csúszik ki torkomból, másodszor, most már a valóság fel, mint a gyerekdac, mikor felnőttek tréfálnak vele... ennek az álarcnak se tudok mást mondani, csak ezt:

— Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz!

Künn az utcán próbálom összeszedni a dolgot. Képek jelentkeznek. Szemben és profilból, sokféle háttérben, Miklós Andor. És mindegyik képen, oldalt valahol, magamból egy torz, homályos részlet, mint a repülőfelvételeken az oldalkormány fekete karja, ami beleesett a látótérbe.

Lám, nem is rossz a hasonlat, ezzel a repülőfelvétellel. Az egyik képen csúfolódó, enyelgő tekintettel, mosolyogva, Miklós Andor egyenesen a gépbe néz. És hallom recsegő hangját, amivel jóságát leplezi: „Tessék kicsit lejönni onnan a felhők közül, író úr — tessék kicsit körülnézni idelent. Mi újságot csinálunk, értse meg, minket az élet érdekel. Az a vers nagyon szép volt, azért hoztuk feltűnően... de tudja mit gondoltam? Maga menjen el és nézze meg a külvárosban... no látja, máris érdekli! látom a szemén! hát idefigyeljen... parancsol egy fürt szőlőt? vagy cigaretta tetszik? vigye el az egész dobozt..."

Egy tál gyümölcs mindig ott állt az íróasztala szélén. És tele volt a szoba rózsával — egyszer, emlékszem, némi ártatlan malíciával, azzal tessékeltem be az utánam következőt: „Parancsoljon, kegyelmes uram, Gül Baba várja önt."

Akkor rossz kedvem volt. Most nagyon, nagyon szomorú vagyok. És minden gyermekes gonoszkodás nélkül, amivel a „felhőkben járó" ábrándember szokta irigyelni, nehéz pillanataiban, a munka és küzdelem és siker hősét, suttogom a hideg decemberi délutánba: Kedves jó gazdám, Miklós Andor, ne haragudj az illetlen tréfáért — most már látom a tüskéket Gül Baba rózsái közt, azt is, amiknek karcolását mosolyogva tűrted — azt is, ami, íme, szíven szúrt, s köztük talán magamat is — bocsáss meg, ha valaha bánatot okoztam.

Mert mosolyogva tűrte a tüskét, akkor is, ha mérgezett acélból készült — bátor katona volt, ember és végzet harcterén, egyformán. Előszobája tele volt aggatva a személyét és lapjait gyalázó ábrákkal és nyomtatványokkal, amikkel harcos napokban árasztották el az utcát ellenfelei. — Nagy Frigyes példáját követte, aki egy róla szóló gúnyvers plakátját megpillantván, parancsot adott, hogy ragasszák feljebb, mert így kevesen láthatják.

Erről magától kezdett beszélni egyszer: a Bristolban ebédeltünk, kettesben. Az emberek érthetetlen, céltalan és oktalan rosszaságát panaszoltam, kajánságot, a „hivatalnok packázásait", rosszindulat és irigység tűrhetetlen közegét, amiben élni kell s amiben nem lehet élni. Vállat vont. Tudja, miket írtak és beszéltek rólam? Micsoda gyerekjáték a maga baja, amitől Dunának menne! Minél különb valaki, annál ádázabb ez a harc. Büszke voltam rá, hogy gyűlölnek, mert azt gyűlölték bennem, amit legtöbbre becsültem magamban: hogy kételyeken, ingadozásokon, becsvágyon és tévedéseken túl, végeredményben mindig az igazságot kerestem, még akkor is, ha nem engem igazolt.

Volt egy játékunk, megtréfálni a másikat. Ha nagyon belemelegedtem valami személyes közlés részleteibe, túl lelkesen kezdtem magyarázni szubjektív természetű észrevételeimet, váratlanul azt mondta, különös torokhangon: „u...úgy..." és ebben a hangban olyan véghetetlen közöny volt, hogy torkomra fagyott a szó. Aztán nevetett. Ebben az „u... úgy"-ban ez volt: legyünk tartózkodók, kedves barátom, ne áltassuk magunkat azzal, hogy bárkit is különösképpen érdekelne életünk és halálunk. Megtanultam tőle s néhányszor én is becsaptam vele. Ezt se fogom hallani, soha többé.

Így hívtuk őt a szerkesztőségben: „a gazda".

Igen, a gazda volt, szemével hizlalt bennünket, az ő gazdaságát. S végiglapozva, ma reggel, a három lapot, ugyanaz az ámulat fogott el, amit elárvult kertben érez a gyászoló: hogy íme, az elültetett vetemény tovább nő, virágba bomlik és virít, mintha semmi se történt volna.

Lám, gazdátlanul, magam is rovom a betűt tovább, a barázdában, amit feltört és kijelölt — talán nem neheztel rám, amiért hasznos gyümölcs helyett ezen az egy napon az ő koporsójára hajtottam ki a szavaknak ezt a szegény és szomorú virágát.

Pesti Napló, 1933. december 5. 21.