GELLÉRTHEGYHY OSZKÁR

Regény, három kötetben, díszkiadásban, megkoszorúzva
(Egy kezdő író vázlatkönyvéből: IV)

ELSŐ KÖTET

Régi idők, nagy idők! Alkonyuló égről rózsafelhőnek ragyo­gása! Vajon mi készteti tavasszal a virágot, hogy nyíljon? Az emberi szív véghetetlen, mint a tenger...

Sejtek, emlékezem... A délceg, büszke hajdan tavaszáról

beszélek tinéktek

Ragyogó csillárok árasztottak fénytengert a nemes és nem­zetes Bájligethy tanácsos kastélyában. Az ifjú Gellérthegyhy Oszkár születésnapját ünnepelték.

Még csak négyéves, szinte gyermek. De csudálatosan ko­moly és nyugodt e gyermek. Szép, mint egy Adonis, s a körül­állók bámulva hajolnak össze, mikor nyúlánk, fürtös alakja sze­rényen, de öntudattal végiglejt a termen. Tengerkék, mélytü­zű szemeiben ilyenkor ott lobog valami abból a fényből, mely családjának öröksége.

Most éppen két leányka előtt állott meg. Az egyik, Vilma, szőke, epedő szépség. Alig hároméves. Szinte gyermek még. De oly csöndes, oly halovány e leányka! Szemeit nem emeli föl, nem néz az ifjú Gellérthegyhyre. Talán haragszik rá? Vajon mi az, ami oly kísérteties halványsággal önti el az ifjú vonásokat?

— Önnek apja nincs itt? — kérdi az ifjú.

— De igen! — feleli a leányka. És ezen úgy el tudnak gon­dolkodni!

Vilma azután szerényen, némán húzódik vissza. Halvány, szűzies ajkai nem árulnak el semmit.

De komornája már közeleg és a fehér, néma hajadon meg­adással, szótlanul tűri, mialatt pelenkába csavarják. Az ifjú Gellérthegyhy szomorú mosollyal folytatja útját. Senkihez se szól. Valaki említi, hogy árvíz dühöng a városban. Ő hall­gat, minek is beszélne? Ki értené meg őt?

Akkor már a víz az emeleten volt.

Hah, mi ez? Egy borzasztó recsegés hallszik — és a szoba egyszerre két részre nyílik. Egy özönvíz zúdul be a hasadé­kon!

Borzasztó ordítás tör ki az ajkakon. De egy nyugodt, erős hang hirtelen leparancsol mindent. „Vissza!"— kiáltja az ifjú Gellérthegyhy. Egy mozdulattal összecsukja a szobát, azután int a többieknek, akik remegve, jajongva követik megmen­tőjüket.

Odakint két kilométernyire áll a víz a ház fölött.

 

MÁSODIK KÖTET

 

Egy tenger, egy óceán borította el a várost! Az árvíz beláthatatlan szőnyege riogva folyt össze a láthatárral...

Jajveszékelés és ordítás tölté be a vidéket.

Az ifjú Gellérthegyhy szilárd léptekkel haladt a part felé.

— Utánam! — kiáltá és kék szemei megvillantak.

Lent a parton óriási jégtorlasz állja el a víz útját. Azon nem megy keresztül ember!

Oszkár csolnakba veti magát és átúszik. Az elszörnyedés kiáltása szakad fel a keblekből. Hiszen még gyermek! A következő pillanatban nagy recsegés hallszik. Oszkár egy akkorát fújt a jégtorlaszra, hogy az recsegve omlott össze. Az ár dübörögve ront rajta keresztül. A város meg van mentve!

Gellérthegyhy szerény nyugalommal jött vissza az ujjon­gó tömeg sorfalában, mialatt parancsokat osztogatott.

Amint egy mellékutcába ér, borzasztó recsegéssel omlik össze egy ház... Azután felfordul, fenekével fölfelé — és ket­téválva, mint egy felszeletelt narancs, jön, lefelé úszva, a vi-zen. Az egyik szobában, hófehér ágyacskában fekszik Vilma. Az ifjú Gellérthegyhy egy pillanat alatt ott van, átkarolja a leánykát, aki karjaiba omlik, megtörten. Magához szorítva hozza őt le Oszkár. Vajon mitől remeg úgy a leányka? Hiszen semmi oka sincsen rá 

~

Alkonyodó égről leáldoz a nap

Haldokolnak a virágok

Haldokol a leányka

Leányka                                      Leányka

Az ifjú Gellérthegyhy szobájában ül. Egy époszt ír éppen: arca a lámpa dicskörében lángol. Tegnap nyerte meg egy érteke­zésével az akadémiai díjat és beválasztották levelező tagnak. Csekélység.

— Oszkár — mondá neki komolyan nevelőapja. — Úgy beszélek veled, mint egy férfival. Azzal vádolnak engem, hogy csak azért vagyok a nevelőapád, mert tulajdonképpen nem az apád volt az apád, hanem én voltam az apád.

Borzasztó, borzasztó! Az ifjú szívét így akarja megrontani a világ!

— Ki az? — kérdé rekedten az ifjú. Vajon mitől lángolnak úgy szemei?

·       — Dabroni, a műlövő.

Aznap este találkoztak Oszkár és Dabroni. Az olaszt ép­pen kedvenc mulatságában érte: karszékében ülve az átelle­nes ház kertjében röpködő legyeknek lövögette ki a mitesze-reit, egyenkint.

Gúnyosan köszöntötte Oszkárt.

Oszkár jéghidegen szemlélte őt. Azután fölemelte pisz­tolyát: egyszerre dördült el a két lövés. A rémület sikolya tört ki Dabroniból. Oszkár golyója eltalálta az olasz feléje küldött golyóját, mely visszapattanva, keresztülment a mű­lövő bal fülén.

— Ah, tehát így lő ön! — mondotta rémületét leküzdve, vad gúnnyal az olasz. — De én mű-bajvívó is vagyok.

És kardot rántott!

Összecsaptak. Oszkár azután rövidesen levágta Dabroni két fülét és két hüvelykujját. Miután ez a borzasztó jelenet kettejük közt lefolyt, Oszkár felegyenesedett és hidegen, mint egy fagylalt, hazament.

A szobalány pedig bejött és feltörölte a lefolyt jelentetet.

HARMADIK KÖTET

---- És akkor eljön a tavasz és betölti a szívet. Va-

jon mi az a szerelem? Az emberek úgy hívják, de ki beszél-

het róla? A leányka keblét ki ismeri?! -------------  

Gellérthegyhy Oszkár szeretett. Mióta hazajött külföldi útjáról, melyben bejárta a földet és mellesleg fölfedezte az északi sarkot — komoly munkája nem tudta lekötni őt. Sú­lyos léptekkel járkált az ősi kastély folyosóin, és e célra di­rekte ólomnehezéket használt. Szemei annyira beestek, hogy kutasszal kellett őket kiszedni. Egy napon azután váratlanul felpakkolt, összeszedte holmiját és hízásnak indult.

Mert tudta ő, hogy nem szabad szeretnie. Hiszen az ő ne­velőapjáé volt a leányka...!

Ó borzalom! Ó bűn! Sötét szívek! Ó. Ó.

Oszkár lemondott. Elhatározta, hogy hazájának szenteli életét. Képviselőnek választatá magát.

Azon idők a nemzet vészes idői valának.

Gellérthegyhy Oszkár megjelent a megyegyűlésen. Éppen *falvy, a nemzet legnagyobb szónoka beszélt. Oszkár hide­gen, nyugodtan hallgatta végig. Azután felállt.

S beszélt. Eleinte lágyan, később dörögni kezdett. Sze­mei szikrákat hánytak, mint egy akkumulátor.

Néhány perc múlva *falvy ájultan esett le a székről. A nép megbűvölve ordított. Az egész tisztikar lemondott, és megvá­lasztották Gellérthegyhyt főispánnak, később hamis istennek.

Oszkár azután szilárd léptekkel hazament. Éppen hang­verseny volt, Paganini hegedült. Oszkár kivette kezéből a he­gedűt, és eljátszotta rajta a „Boci-boci-tarká"-t, mire Paganini felakasztotta magát. Azután Oszkár szomorú mosollyal két tájképet festett, melyekkel megnyerte a párisi világversenyt.

Éppen akkor hozták a díszoklevelet, melyben az állatki­tömés legelső hőse gyanánt üdvözölte őt a kormány. Ő azon­ban nem tudott vigasztalódni: hiszen a puskapor már fel volt fedezve! Megvető mosollyal legyintett és visszavonult birto­kaira.

Még aznap este feltalálta a repülőgépet. És elrepült! - -

- Hála istennek!!!)  

Alkonyuló égről leszáll a nap... Minden csak árnyék... Az egész világ... a szerelem... a lélek. Mit kérkedtek, ó árnyé­kok ti? Ti árnyék-emberek! Árnyék-alakok! Minden csak ár­nyék... Árnyék-tettek, árnyék-szívek! Árnyék-kastélyok, árnyék­kunyhók! Árnyékfalak... Árnyék-asztalok, árnyék-székek...

Régi idők, más idők! Rózsafelhőnek ragyogása.

 

Vége

Fidibusz, 1908. június 5.