V.

...a gyermeteglelkű költő,

HARCTÉR

Szerbia, február A ház előtt, ahol állok, hosszú szürke kígyó múlik el, a kibe­szélhetetlen ég felé múlik, mennek, mennek a katonák, ki tud­ná elsóhajtani, föllélegzeni, szívébe fölhörpinteni aztat, mint egy ital kenyeret.

Mellettem B. kapitány áll, és valamit mond hátra. „Dél­után megyünk, azt hiszem — talán ezt mondja —, a dritte er-zenfenz kavalleria, vierte cunc." Cunc — nem értem, azt mond­ja, cunc... Mi lehet az, talán nem jól értettem. Biztosan nem jól értettem, de mit tesz az, mit értünk mi, istenem, az eget, mely olyan kék, mint a kék szín, vagy a sóhajt, vagy a leve­let, vagy a kimondhatatlan hüvelykujjat talán megértjük? Mondd, nyájas olvasó, ha te megérted, az esőcsepp boldog kis útját az ablakon, beszéld el nekem, mert én nem értem és csak azt tudom, hogy vagyok, mint a langalló ősz, és hogy a felhők széle olyan, mint a kis párnák közepe...

Ez itt csatatér, azt mondják nekem, ez a nagy, széles tér, ezen harcoltak tegnap. A mező zöld lüszterruhában, mint egy kávéházi lump, most ül az asztal mellett, és bóbiskol—gombolgatja vörös kis gombjait, a virágokat... Ezen harcoltak tegnap. Istenem, mi az, harcolni, én nem tudom. Milyen fur­csa; harcolni. Az ember egy kicsit, egy ájulatnyit kinyitja szá­ját, a két ajak válópert indít, és így tesz „har..." és utána azt mondja „colni". Colni... mondja... colni... Milyen furcsa. Egy pincér mondta mindig „cólni" egyszer, Berlinben. Harc... milyen furcsán sziszeg ez a szó, ccc... elröppen, mint egy cincér, a száj hervadt fészkéből. Azt mondjuk: harc — és azt is mondjuk ezzel, öntudatlanul: arc. Angyalarc.

Oh, mily végtelenül véges, minő anda, minő oktalan. A levegő megzizzen, „bömm", így tesz a levegő, és a tiszt azt mondja: „aha, kezdik már — mondja —, ezek az ágyúk." Mi­lyen, istenem, egy ilyen ágyú, mintha egy nagy izé, na, hogy-ismondjam, egy nagy virág volna, amiből száll a kék porzó... egy cső alakú virág, ami vasból van, és belül lőpor van benne virágpor helyett, és így tesz „bömm", és akkor egy nagy ágyú­golyó repül ki az ágyú alakú nagy vasvirágból... Olyan, mint egy kibeszélhetetlen nagy cipó, istenem, mihez hasonlítsam, miről is van szó, majdnem olyan, mint egy ágyú. Ágyú... ágyú... ágy... és ú. És a mező, a csatatér nem mozdul, ájultan a saját létezésétől elragadtava, a kék virágokkal... Kis kék vi­rág, olyan, mint egy ágyú, mint egy virág alakú ágyú. Kártyá­zás közben hallottam egyszer, hogy az atou-t ágyúnak hív­ták. Oh, akkor még nem volt háború.

Lent a bokor alatt zizeg valami, egy halott szerb baka fek­szik, és a vére zizeg sebének piciny vízvezetékén keresztül. A feje andán fekszik félrefordítva, mint egy szegény fej, egy emberfej, kereken és hajjal. Emberfej, hajbaöltözvetve — haj­kabátban mereng a mező fölött. A szemek két kis villanylám­páját lecsavarta valaki, és a fej kicsiny szobájában sötétben állanak az asztalok, székek, kredenc. A kredencen apró nip­pek, egy planéta, egy kereszt, olvasó, egy könyv...

Bumm... és megint bumm... és a levegő kék tavában ka­limpálva bukik lefelé valami. „Nézd — mondja a tiszt —, lelőt­tünk egy repülőgépet, zuhan lefelé." Odanézek. Igen, egy kis hajó úszik lefelé, kis papírhajó, amivel gyerekangyalok ját­szottak a mennyei tóban, és véletlenül eleresztették... kis csukaszürkébe öltöztetett angyalgyerekek. Úgy jön lefelé, mint egy pihe, egy gondolat, mint a szívből langalló sóhaj, mint a lányok fehér lelke, ősszel, a holdvilágban, mint egy hasonlat...

Repülőgép... és rajta ember ül, embertársam, nem azért mondom, hogy írjak róla, nem is azért, mert repülő, csak mert ember, szegény, kezekkel, lábakkal... mert tíz ujja van, és a szája keresztbe húzódik az orr kék eresze alatt... és mert ő is sóhajtott valamikor, és ilyenkor kis szellő röppent el, és a torka így tett: sss... és két kis árok húzódott le az állak hal­ma felé és föl, a fülek irányában, és a fülcimpája megmoz­dult ettől egy leheletnyit, csak annyit, mint egy kis lepke rebbenése... Cimpa, cimpa... mennyi fülcimpa, istenem, az egész világon... fehérek és barnák és kéken erezettek... kere­kek és szögletesek, cimpák. Az átlyukasztott asszonyi cim­pák, drága kövecskékkel hímezve és kiverve és indusok cim­pái és kicsiny gyermekcimpák és kibeszéletlen lány-cimpák — oh olvasó, meg tudod mondani nekem, mit jelentenek e perc­ben a cimpák a haj sötét árnyékába húzódva, vagy szabadon lebegve a kimondhatatlan kék végtelenség aranygyertyácskái felé?