GERHART HAUPTMANN
FESTSPIEL-JE KÖRÜL

Természetellenes és ésszerűtlen dolog és mégis úgy van, hogy valamely műről igaz és helyes véleményeket nem maga a mű idéz fel, hanem valamely hibás vélekedés során derülnek ki és kristályosodnak. A mű, mint minden szuggesztió, ami hatni és változtatni akar, valami csendet hagy maga után a magányos lélekben, érzésekkel és hatásokkal népesült csendet, melyben minden erő egyensúlyba jutott: — ó, drága fizikai hasonlat, hát persze, hiszen a vizet is le lehet hűteni zérus alá s hevíteni száz fok fölé s nem fagy meg és nem forr fel, ha valami picike mozgás, valami kívülről odakerült zavarocska meg nem indítja a folyamatot. Ha a Festspiel-t csak úgy elolvastam volna, nagyon jól éreztem volna magam, nulla alatt, vagy száz fok felett, nem tudom, de bizonyos, hogy nem érzem vala szükségét nyilatkozni. Ellenben volt valami kis zavar, a trónörökös így meg úgy és aztán ez a Kraus Károly, ami még nagyobb baj.

Nem vagyok elfogultabb Gerhart Hauptmannal, mint Kraus Károllyal szemben. Nyilvánvaló, hogy Kraus Károly is azért nyilatkozott, mert a trónörökös nyilatkozott: s Kraus Károly is osztja nézetemet ama kis zavarra vonatkozóan, mely a jégjegecek kialakulásához kell. Csak éppen elvétette az okozati összefüggéseket: ő azt hiszi, hogy a megfagyásnak és felforrásnak ez a kis zavar az oka, pedig hát tévedés: ahhoz mégis csak hőenergia kell. A kis zavar is kell hozzá, de nem olyan nagyon.

Tehát mégis csak helyreáll az egyensúly: ahhoz, hogy megszólaljon bennem s újra felzengjen a „Festspiel" ünnepélye kellett ugyan Kraus Károly is, meg a trónörökös is: de a legjobban mégis csak Gerhart Hauptmann kellett. És most nagyon szeretnék vitatkozni Kraus Károllyal azon, hogy nem szabad és nem lehet mindig vitatkozni. Nem értitek, hát nem akarjátok megérteni? A költő nem politizál, hanem csak költészetet mível, fenséges uram, értse meg végre. A költő igenis politizál, de ha a költő politizál, abból nem az következik, hogy a költő nem költő, hanem az, hogy akkor a politika is költészet, tisztelt Kraus Károly, értse meg végre maga is. Mi az, hogy l'art pour l'art, tisztelt Kraus Károly úr, hát nem lehet a politika is l'art pour l'art, az istenért? És értse meg végre, a költő beszélhet és nyilatkozhat, a költő véleményt mondhat a művéről, a költő elmehet Kerr Alfrédhoz és pipaszó mellett elbeszélgethet vele Kraus Károly írói tehetségéről: —a költő, bocsánatot kérek, a feje tetejére állhat, visszavonhatja összes művét, mint Tolsztoj, előadást tarthat a történelmi materializmusról, butaságokat beszélhet arról, amit írt, felpofozhatja a Pista fiamat — mindez semmi adalékot nem nyújt a műhöz és nem teszi világossá annak rejtet erőit: ha egyéb lámpánk nincsen, hogy bevilágítsunk az erők kohójába. Nem, nem, kedves Károly, ez így nem mehet tovább, amit ezek az impresszionista kritikusok, meg amit ezek a történelmi materialisták csinálnak. Elég volt már a kritikákból, amik így kezdődtek: ,,...egy finom, degenerált profil és két halvány mitesszer lebeg szemünk előtt, amikor Márk Géza műveiről kell beszélni" — és elég volt a nagyképű falanszter-tudósokból is, akik hidegen vizsgálják a gyermek fejalkatát, hogy kijelentsék aztán, „ebből Pásztor Árpád lesz".

Ezek a mai kritikusok, akik valahogy külön tudják már választani az embert a költőtől, de a műtől még nem, talán nem is tudnának véleményt érezni a Festspielről, ha nem ismernék az adatokat. Úgy képzelem, írás közben előszedik a költő arcképét és onnan merítenek inspirációt. Egy gyermekre volna szükségem, aki nem olvasott még egy sort se Gerhart Hauptmanntól, se róla, aki nem tudja még, mit mondott a trónörökös és mit mondott Kraus Károly: ismerné az iskolából századunk történetét, volna hite rímekben, erőben, lendületben: — oda adnám neki a könyvet és elolvasná, nem törődve vele, ki írta: — és akkor megkérném, mondja el, mit érzett. Ez az iskolás gyerek üdítő és szép dolgokat beszélne nekem a Festspiel-ről. Mert Hauptmann ünnepi játéka egyszerű, átlátszó és abszolút, mint valamely himnusz, mely az élet érthetetlen s nagyszerű faktumát zengi rajongva és csodálkozva — e himnusz legmagasabb lüktetésében az a szédítő és izgatott öröm lobog csak, semmi egyéb, mely az igazi költőt mindig s mindenütt kíséri, mikor ráeszmél s másoknál jobban eszmél rá egy egyszerű s felbonthatatlan tudatra: íme, van valami s mi is vagyunk. Van valami, ami tigrist teremt és őzeket, egyformán szereti és becézi mind a kettőt, s mégis úgy akarja, hogy a tigris elpusztítsa az őzet — s talán e véres pillanatban szereti legjobban, mikor azt akarja, hogy tökéletesebben támadjon fel újra összetört s megalázott roncsaiból. Értse meg a trónörökös, hogy Hauptmann nem Napóleont csodálja, hanem azt a tényt, hogy Napóleon megszületett. És értse meg Kraus Károly, hogy meg lehet tagadni ötször, és hatszor is, az ünnepi játékot — de ez az ünnepi játék éppúgy megvolt a költő szívében akkor, mikor megtagadta, mint akkor, mikor megírta. Megvolt, kezdettől fogva, a költő ünnepi lelkében: — s azért érezzük a Festspiel olvasása után azt a csalhatatlan megnyugvást, mely ismerősnek érez minden igaz költészetet. A jó művek egyik legfőbb zamata holmi érthetetlen patina: mintha már régen megvolna e mű, s kezdettől fogva, mint a hegyek, amiket először látunk, de tudjuk, hogy nem tegnap bújtak ki a földből. Velasquez képei így tökéletesek, ahogy ma ismerjük őket, pedig legharmonikusabb színárnyalatait nem a festő csinálta, hanem néhány század folyamán a kémiai bomlás. De a művész tud valamit keverni színei közé, amivel eléri ugyanezt a hatást: — a művész nemcsak térben rekonstruálja a természetet, hanem időben is.

Az pedig csak természetes, hogy az élet nem szereti, ha rekonstruálják, s ezzel hasonlóvá teszik az élettelen mechanizmushoz: akármilyen nagy művész legyen is, aki csinálja. Az emberben buzgó élet (hiúságnak nevezik a korlátolt moralisták) tiltakozik az ellen, hogy mozdulatait hasonlóvá tegyék az élettelen tárgyakéhoz s az idegszálak végére láthatatlan drótokat tegyen a gondolkodó. Gerhart Hauptmann jól érzi e berzenkedést, s ez adja meg az Ünnepi Játék nagyszerű és ingerlő humorát. A bábuk igazgatója beszél még a színen, a prológust be se fejezte még, mikor forradalmárok, jakobinusok és szeptembrizőrök rontanak be, elkergetik őt s mikor kézzel-lábbal tiltakozik: „még nincs végszó, vissza, vissza a kunyhókba, az abszolutizmus homályába, várjatok, míg reátok kerül a sor!" — a bábuk mérgesen verik mellüket: „mi az? micsoda beszéd az? mi nem vagyunk színészek!! menjen a fenében lámpavas!! Terror!! " — s közben zizegnek a drótok s nyikorognak a falábak és faöklök.

Ez a jelenet nem ejtette gondolkodóba a trónörököst és Kraus Károlyt, a Fackel szerkesztőjét? A közönség, kit e gúnyos és lelkes szerző bizonyosan elragadott, s mi, akik a darabot olvastuk, kellett, hogy szó és vita nélkül megértsük, mi itt a kritikán felül való, abszolút eszme és gondolat: — s ami az előadás után következett, önkéntelenül úgy él most bennünk, mintha még hozzátartoznék az előadáshoz: a bábuk igazgatója kimondja „vorwárts!", de a függöny nem gördül még le, újabb jelenet, megjelenik a német trónörökös, hazafiatlannak nevezi az egész darabot, zörögnek a drótok — aztán megjelenik Kraus Károly, szidja a trónörököst, szidja a szerzőt, hogy milyen ízléstelenség volt ezekkel szóbaállni, ez nem is költészet — s a drótok megint zörögnek.

Németország, ez ünnepi játék színésze és közönsége egyben, igazán nem tehetett volna okosabbat, minthogy megértő mosollyal és tapsolva elfogadja a szerző és rendező utasításait: részt vesz a játékban, kivárja a végszót s aztán békében hazatér: egy fokkal érettebbnek s méltóbbnak mutatta volna magát így ama francia forradalmároknál, kiknek jelenése ellenállhatatlan kacajt vált ki belőlünk. Minden vita, hozzászólás, betiltás és szőrszálhasogatás igazolta és támogatta csak a darab jelentőségét.

Szabadgondolat, 1913. szeptember. 276-278.