HEGEDŰS LÓRÁNT

KOSSUTH LAJOS
(Athenaeum)

Mindig úgy éreztem, illetlenség: pár szóban számolni be ek­kora munka, stúdium, inspiráció és erőfeszítés eredményé­ről, mint egy ilyen életrajz. De Hegedűs Lóránt szenvedélyes, szinte tombolóan lelkes szakács, igazi szakács s az igazi sza­kács rokona és cinkosa a magamfajta igazi ínyencnek, a ket­tejük tolvajnyelvének pár szavából megérti, hogy a vélemény nem is vélemény, esetleg csak néhány gesztus, egy csettintés, egy habozó szempillantás, egy felemelt mutatóujj, ízlelgetés közben, amivel egész délelőtt munkájáról nyilatkozom, nem felületes kotnyeleskedés: mindketten tudjuk, miről van szó.

Csettintés: az anyag elsőrangú. Nem is beszélve a nyersanyag­ról, (átforgatott levéltárak, legmegbízhatóbb kútfők, levelek, hírlapok, sok ezer oldalas egykorú adalék-tömeg, kiválogatva, oknyomozó utazások, helyszínen szimatolt imponderábiliák) a lábasba már megmunkált hús került, sokféle gondolat, szán­dék, belső és külső felfedezés, eredeti és egyéni külön vélemény szempontjából. Ez a Kossuth aztán igazán nem az iskolaköny­vek népkonyhájának Kossuthja, s a kényes ízlés számára ez már­is garantálja, hogy az igazi Kossuthhoz közelebb áll. Viszont...!

Viszont — de ez már habozó szemhunyorítás. Magától értető­dik, hogy minden életrajzban két egyéniségről kapunk hírt: arról, akiről szól, és arról, aki rajzolja. Nem kell ennek belátásához még életrajz se, minden odavetett véleményben két lélek „jellemződik" — ez a lelkek relativitásának törvénye. Carlyle-től képet kapok Nagy Frigyesről és Taine-től képet kapok Carlyle-ről: nagyon természetes, hogy minél tökéletesebb az utóbbi kép, annál valószínűtlenebbé válik az előbbi: a festményen szereplő festmény, a művészet törvénye szerint, szük­ségképpen halványabb, mint az eredeti. Ezúttal nincs ve­szély, hiszen a kritika nem portré, de annyi kétségtelen, hogy Hegedűs Lóránt markáns, élettől és rajongástól sustorgó és vulkanizáló egyénisége nem minden részletben teszi élessé, megbízhatóvá a Kossuth-vázlat körvonalait. Hogy a konyha hasonlatban maradjak (Brillat-Savarin híres aforizmáját idéz­ve), nyilvánvaló, hogy Kossuth nem cipőtalp, a Hegedűs Ló­ránt becsvágya, királyi csemegének szolgálni fel a különleges vadat, mégis oly hévvel halmozza a fűszerek és íz-kiemelők (katalizátorok) mesterfogásait, hogy a gyakorlatban élvező gya­nakodni kezd, s teljes megnyugvás helyett a pompás színfol­tokban zseniálisan megfestett Kossuth-arckép hatása alatt egy primitív Kossuth-dagerrotip után lapozgat a könyvben, hiába. Más szóval és magyarán: felvetődik a naturalizmus és roman­tika nagy dilemmája, az életrajz-műfajjal kapcsolatban: kinek van igaza, a szenvtelen fotografusnak, vagy a szenvedélyes látnoknak?

Pedig nem szabadna felvetődni. Hogy mégis — ennek oka van. Ez az ok...

Felemelt mutatóujj — ez az ok bizonyos stílus-zavarban található meg.

A dolog nagyon egyszerű.

A romantika összefog, amikor puszta ábrázolás helyett jelzőkkel és szintetikus határozókkal kelt rokonszenvet és ellenszenvet — a naturalizmus elemez, hogy a lényeget megta­lálja. Mindkettő rábukkanhat a valóságra, az egyik közvetle­nül, a másik közvetve. De következetesnek kell lenni, a hang­ban és beállításban, különben olyan optikai hiba következik, mint mikor a fényképet színezni próbálják: a fehér színben minden szín megvan; nem lehet rárakni a tényekre azt, ami bennük lappang: vagy kijön magától, vagy nem jön ki, a rábo­rítás nem használ.

Valami kettősség disszonanciája sérti némely pillanatban a fület: vagy a hangszerben a hiba, vagy a különben pompás szimfónia előadásának technikájában.

Általános példa: a szerző remekül elemzi szét azokat a rendkívüli tulajdonságokat, amikből a Kossuth-lélek kiala­kult. Ezek az elemek, összerakva napnál világosabban keltik a lángész képzetét — mi szükség hát ezeknek a „lángész", „hős", „legendabajnok" s más romantikus szólamoknak állandó cif­rázására —, attól tart a szerző, hogy kimondott szó nélkül nem fogják fel a feltárt fogalom jelentőségét?

Elismerem, hogy víz helyett H2O-t mondani tudákosság és nagyképűség közönséges ember szájából — de Hegedűs Ló­ránt elég nagy tudósa és látnoka a történelemnek és emberis­meretnek, hogy ezt a fényűzést megengedje magának.

A toll, 1935. január 22.