Így látta: a hivatásos,

VÉRZIVATAR REGGELÉN

Tehát kezdődik! - A vonaton. - Csapatok indulnak...
A zászló! A zászló... Jó reggelt, szerkesztő Úr!...
Egy fehér keszkenő...

Saját tudósítónktól

1914. augusztus

Az olvasó, ki e sorok szerény, de igyekvő íróját a Színház-rovatból ismeri, ki eddig az önök alázatos szolgája gyanánt hétről hétre örömmel tájékoztatta önöket Thália piciny cipellőiről - az olvasó bizonyára meglepetve olvassa most nevünket ily komoly és jelentős cikkek alatt. Bizony, bizony, úgy látszik, változnak az idők: a kulisszák ezentúl valódi felhőkből lesznek, valódi réteken és mezőkön, bizony - és a színészek most mind kék és csukaszürke ruhákban jelennek meg ezen a színpadon, hogy eljátsszák a nagy Tragédiát, melynek végét maga a színész se tudja biztosan - hol a végszó néha egy idegrázó dörrenés, melyre talán nem is tud válaszolni többé a szürke csákós színész... kit egészen váratlanul szólít le néha a forró deszkákról a nagy rendező, a Halál... Bizony, változnak az idők...

Mint az önök kedvelt lapjának haditudósítója, harmadikán reggel indultunk az északi harctérre, fölszerelve a szükséges okmányokkal.

Tehát kezdődik!

Az állomáson tarka sokaság hullámzik, főképpen katonák. A legénység - ezeket arról lehet felismerni, hogy többnyire sokan vannak együtt - vidáman, csillogó szemekkel ugrál föl a kényelmes, tág fülkébe, s enyelegve évődnek a „negyven ember, hat ló" felíráson. Egy kedves előzékeny tiszt, B. D. úr, mosolyogva magyarázza nekünk kérdésünkre, hogy a háborúk mindig így szoktak kezdődni, vonatra ültetik a katonákat, s a pöfékelő mozdony sebesen rohan a harctér felé... Tele vagyunk kérdésekkel, izgalommal, a tiszt alig győz válaszolni, még néhány dolga van... Majd a villásreggeli után! - integet még vissza, és eltűnik a kavargó sokaságban.

Tehát kezdődik! Feszülő izgalom dobogtatja meg szívünket. Istenem, mi mindent fogunk látni, mennyi új benyomás, új szín, új hangulat! Jaj, de örülök! Harmadszor csönget az állomásfőnök... a kerekek csikorognak, a kémény sikolt - és a vonat felgördül. Akarom mondani, kifut az indóházból.

Kétoldalt lankás tájék fut szembe velünk. Gyönyörűen süt a nap a boldog szántóföldek aranypárában úszó tengerére... és e tengert néhol kék csíkok keresztezik. Kék szalagok, mintha selyemből volnának, egy szőke kis színésznő fehér, habos nyári csipkekalapján... De nem selyemből vannak, hanem katonából. Katonák ezek, akik most indulnak a harctérre, szabályos csapatokban felvonulva. Amerre a szem ellát, mindenütt katona bizony, más időket élünk! Annyi csapat, és mindegyik külön csupa katonából van összetéve. És most jut eszünkbe - vajon eszébe jutott-e már valakinek? -, hogy mindegyik katona külön egy ember, akinek földje, családja van... bizony, bármilyen különösen hangzik. Vidáman, szaporán mennek most - tűrve esőt, fáradalmat, újságírót érdekli az ilyesmi. És hirtelen eszünkbe jut s valami végigborzong hátunkon... Vajon hányan térnek vissza...! (?)

Mi ez? Valami melegség szökik fel szemünkbe... s oda kell kapni kezünkkel. Ej, semmi, semmi... bizonyára csak egy porszem esett bele. Nem, nem szabad ellágyulni... most mindnyájunknak férfiaknak kell lenni, erősszívűeknek és keményeknek, mint az acél. Milyen új, izgató érzés ez: erősnek, férfinak lenni, bátornak lenni, nem riadni vissza, nem rémülni meg a rettenetes gondolattól, hogy ezek közül hányan nem látják viszont hazájukat. C'est la guerre! — igen, ez a háború! — súgja bennem valami nagyon mély, egyszerű, szavakban kifejezhetetlen érzés, franciául. Ah — franciául —, nem, most nem szabad!

— Jó reggelt, szerkesztő úr!

Erőteljes, recsegő hang riaszt fel bennünket ábrándozásunkból. A gárdatiszt úr, V. B. köszönt bennünket — régi jó ismerősünk, a bécsi Burgtheater körül... Most ő is katona. Meleg kézszorítások, a kipróbált, kedves baráttal... a villásreggeli ott gőzölög már az étkező kocsi asztalán.

Evés közben jön — nem az étvágy, az úgyis van, hanem szembejön három vonat, tele katonákkal. A tiszt úr elmagyarázza, hogy ezek útközben megbetegedett katonák, akiket pihenni visznek vissza. Izgatott, türelmetlen arcok jelennek meg a kupé ablakában... még nem mehetnek előre, rohamról rohamra, a hősök! várniok kell. Csupa lelkes, barna magyar fej, száz meg száz egymás után — tettvágyban égő, fekete szemek, kicsiny, szőkés bajusszal, egyenes, rövid orrok, piros orcák, göndör hullámos fürtök, magas, értelmes homlok, az orrtól balra, a bajusz mellett egy kis lencse... Csupa igazi, tipikus katona.

Meghatva integetünk feléjük... Mosolyognak és visszaintegetnek... Sipkájukra mutatnak, melyen nemzetiszínű szalagocska libeg a friss reggeli szélben... Szóra nyitják ajkukat, de aztán mégse szólnak... Még egyszer intenek, aztán megsimítják homlokukat, elhessegetnek egy legyecskét, ami az orrukra szállt, sóhajtanak egyet, cigarettát vesznek elő, megnyomkodják, rágyújtanak, azzal a sajátságos mozdulattal, mely ennek a fajnak sajátsága, kettőt pöfékelnek... aztán „na, ezen is túl vagyunk, láttuk a szerkesztő urat egy percre a robogó vonat ablakából, sré vizaví a negyedik vaggonban" kiáltással halkan dúdolni kezdenek...

Katonák... katonák...

Holnap reggelre B.-ben leszünk... onnan automobilon tovább... egyre tovább...

Csupa láz vagyunk, csupa kíváncsiság...

Viszontlátásra!

Jók voltak még Höfer altábornagy és Komlóssy Mariska.