HOCK JÁNOS
VIRÁGMESÉK
(Lírai kritika)
Bécsben
jelent meg ez a nagyon magyar könyv — mindegy, hogy miért ott
s ha végiglapozod, a költőnek, aki írta, mélységes belefeledkezése
habkönnyű és mégis végtelen tárgyába veled is elfeledteti az időket és
világokat, amiket (akármerről nézted és nézed) költészeten túl ez a név
társítana benned különben. Ez a rajongó és tiszta belefeledkezés teszi
meghatóan egyértelművé s minden elfogult kritika számára sérthetetlenné
Hock János szép munkáját. Tudatos egyértelműség
ez, nem a széplelkű ifjú naiv érzelmessége — egy érett férfilélek tér
vissza e sorok közt, sok testi-lelki hányattatás után, a természet mindent
kiegyenlítő, mindent elsimító, megfoghatatlan szépségeihez, imádságos
megadásban, hogy megtöltse lelkét virágok kelyhe fölé borulván, a lélek illatával:
a hittel.
Tompa Mihály virágéposza
óta ilyen rajongó és gyöngéd szerelmet és megértést nem tapasztalt a hallgató
erdő és mező, mint amit e vallomás közöl — rég udvaroltak ily nemes
tűzzel Flóra százszorszép szüzeinek, mint ahogy ez a hajlott-korú pap
udvarol, dicséretüket zengvén minden más szépség fölött a világon. Az érett
lélek szerelme ez, valóban — Hock János „meséi" nem a szó megszokott
értelmében vett allegóriák és metaforák, amikkel Eszmeralda nénik és Tóni
bácsik untattak bennünket s untatják gyermekeinket vasárnapi lapok
„ifjúsági" mellékletén. A műkedvelő botanikus kipróbált tudása s az egyetemes életen mélységesen
eltűnődő bölcs képzelet fűti és szövi és alakítja ezeket a
félig ismertető, félig ábrázoló, félig jelképező apró monográfiákat:
egy-egy „jellemrajz" mindegyik, virágok lelkének regények és mégis
hűséges fejlődéstörténete bájos születésüktől édes halálukig.
És nem tehetek róla, ha ilyen megindultan
beszélek erről a kis könyvről: személyes okom van hinni a szerző
őszinteségében, hogy nem véletlenül és ötletszerűen szólhat sok
mondanivalója között, éppen a virágokról ilyen lelkes szeretettel. Utoljára
egy virágokkal borított sír szélén álltunk egymás mellett, sok évvel
ezelőtt — kedves halottam feküdt a sírban s ő vállalta el, hogy az én
dadogó fájdalmamnak szót adjon. És ahogy, a pillanat ihletében, a gyászolók elé
varázsolni igyekezett az elvesztett anya és feleség eleven emlékét, egy
pillanatra megállt: egy koszorún akadt meg a szeme s azon egy virágon s a
tragikusnak indult mondatot váratlan bájjal így fejezte be: „mert ilyennek
látlak, mint ez a krizantém itt előttem, kedves halott...
fehérnek és mosolygósnak és fodrosnak... igazi asszonynak".
Csak most, könyvének olvasása után merem
megköszönni a régi barátnak, akinek három minőségében: papi, öregemberi
és tudósi jellegénél fogva nem volt kötelessége érteni ahhoz, mit jelent
számunkra asszony és anya, ezeket a szavakat: — a Goethe „örök
nőiességének" s a virágoknak rejtelmes rokonságát éppen ő
villantotta meg e nehéz percekben előttem s megvigasztalt és felüdített,
mint most, ezzel a finom és értékes írásával.
Magyarország, 1931.
december 25.