EGY HUMANISTA HALÁLÁRA

Huszonhárom éve ismertem s nem hiszem, hogy elmúlt volna egy hónap, amelyben legalább egy percre ne találkoztunk volna. Mégis, nem hiszem, hogy egy óránál tovább valaha is együtt lehettem vele. Szerkesztőségekben, kávéházban botlottunk egymásba, lótás-futás közben — ő cikket írt, vagy hozott, én utalványt vittem, telefon csengetett, lármáztak, na-pikérdésen viccelődtek körülöttünk. Egy-két tréfás szót váltottunk mi is, de a szó mögött érződött azért, hogy tudunk egymásról. Most, hogy már nem láthatom többé, tűnik fel emlékarcán, amire szórakozottan figyeltem: most veszem észre először, milyen különös tekintete volt. Bozontos szemöldök alatt átható, kemény, csaknem keserűen erőszakos pillantás, de nem az arcra szegeződő, hanem mintha a szellemet akarná keresztülfúrni. A szó értelmemmel csatázik gyakorlottan, könnyedés, de a tekintet a szívet keresi. Ships, that pass in the night... Az életéről annyit tudtam, mint bárki más. Lapszerkesztő volt régebben, még régebben istállótulajdonos. Gazdag volt, letört, küszködött, sok bánat érte, ha jól emlékszem, egyik fia öngyilkos lett. A köztudatban úgy szerepelt, mint afféle „sokoldalú" — közgazdász, filozófus, tudós, politikus — ehhez a sokoldalúsághoz a mai fordista, taylorista világban, amelyben még a specialisták is nehezen tudnak érvényesülni, titokban hozzá szokott tenni a gyakorlat embere egy elnéző és sajnálkozó „fantaszta" jelzőt. Az utóbbi években, látván, hogy nem hallgatnak jóslataira, mintha önmaga is némi iróniával eszmélt volna rá az örök eszmék fogadatlan prókátorának félszeg helyzetére. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt megfogott valamelyik előszobában és élénken és ehatóan beszélni kezdett egy tudományos-fantasztikus novellám tárgyáról, ami nagyon érdekelte, hozzá is szólt a felvetett új kérdéshez egy tanulmányban, éppen most hozta el, már be is adta. Örültem, mert szeretem a termékeny vitát és kíváncsian vártam, de a hozzászólás nem jelent meg, valami aktuális színházi kérdés kiszorította a lapból. Azóta, ha találkoztunk, mindig így kezdte, köszönés helyett: „mondjon egy viccet". Most már értem a csendes gúnyt e felszólítás mögött. Közös nyavalyánkra célzott, a minden iránt érdeklődő, mindenről egyforma hévvel gondolkodó, mindenütt és mindenben a leghelyesebbet és logikusabbat kereső s néha találó ember géniusz tragikomédiájára, a konzervatív megszokás tehetetlenségével szemben, hogy a közvélemény nem szereti a nyugtalan lelket, s inkább hajlandó túlbecsülve ünnepelni a lélek egyik tehetségét, mint elismerni és meglátni az egészet. Mint ahogy az új fotografáló stílus jelképezi: sikerre e korban inkább számíthat egy emberfölöttire nagyított mutatóujj, szemünkhöz közel hozott szemöldök, vagy orrnyílás, vagy nevető száj, vagy borús tekintet, külön-külön, mint egy embernagyságú, teljes portré. „Mondjon egy viccet", ezzel azt akarta mondani: téged húsz évvel ezelőtt betettek a kiváló humorista számára készült kényelmes kalitkába — örülj neki és ne áruld el, hogy egyéb feliratú rekeszekben is otthon érzed magad: ezek a rekeszek ki vannak osztva s ha sokat ugrálsz, úgy jársz, mint én: kalitka nélkül maradsz.

Pedig milyen könnyű volna belátni, hogy az egész, éppen mert logikus, egymást magyarázó szervek kompozíciója, tengelyrendszerre épült kristály, érthetőbb s így az ész számára tulajdonképpen egyszerűbb valami, mint bármelyik alkatrésze. Az előbbi hasonlatra visszatérve: ezeknél a detail-foto-grafiáknál gyakran esik meg, hogy egy óriási lábujjat hegygerincnek, a felnagyított hajrészletet fenyveserdőnek nézi az ember. Arcképpel szemben ilyesmi nem történhet velünk. A reneszánsz s később a tizennyolcadik század szellemi életében éppen ezért volt nagyobb becsülete az úgynevezett eklektikus, enciklopedikus, összefoglaló szemléletnek (s annál inkább, minél nagyobb teret foglalt el az analízis). Részletképességek kiemelése és hangsúlyozása helyett a valóban értékes szellemet egy egyszerű szóval különböztették meg — azt mondták róla: humanista. Ember, aki otthon érzi magát minden emberre vonatkozó dologban.

Pályi Ede sokféle képességének, szándékának, érdeklődésének felsorolása és „kipreparálása" helyett is világosan és egyszerűen kínálkozik ez a divatjamúlt megjelölés. Kereső, lelkes ember volt s mint ilyen, paradox indulatok és vágyak ellentétéből származó villamos áram: társadalmi lény és egyéni ember, egy személyben. Normális, vagy ahogy az orvosok mondják, fiziológus állapot volt tehát külső és belső életében az a betegesnek látszó nyugtalanság, hogy a kétféle minőséget mindenáron össze akarta egyeztetni, akkor is, mikor látnia kellett, hogy nem megy a dolog.

Az ember egyénileg gondolkodik, de együttesen, társadalmilag cselekszik. Hogy tehát gondolat és cselekedet között ellentét ne legyen, a cselekedetet beszédnek, tanácskozásnak kell megelőzni. Íme, minden szociológia és politika legegyszerűbb meghatározása. Ezért hitte és tartotta Pályi Ede természetesnek, hogy filozófia és politika nemcsak hogy ellentétben nem állhat, de inkább is oly szoros az egymásrautaltság a két tevékenység közt, hogy tulajdonképpen nem is képviselheti két embertípus a kettő közt fennálló közös érdeket,

cselekednünk kell, tehát gondolkodnunk kell, mit cselekedjünk — külön-külön gondolkodunk, együtt fogunk cselekedni: a legfontosabb tehát a tanácskozás.

Tanácskozó ember volt. Tanácskozó, megbeszélő, megnyilatkozó, közlő és meghallgató, nem annak ellenére, hanem éppen azért, mert az önmagával való tanácskozás a gondolat és elmélet terén érezhette magát legerősebbnek. Hangosan gondolkodott, nem úgy, mint a bolondok, hanem úgy, mint akinek fontos, hogy mások is ellenőrizzék a gondolatát. S ha aztán az ellenőrzött és helyesnek talált gondolatból ítélet lett, természetesnek találta, hogy most rögtön aszerint kell cselekedni. És naivan csodálkozott, hogy nem hallgatnak rá, holott többször bebizonyította helyes felfogását azzal, hogy kitűnő politikai és közgazdasági jóslatai beteljesedtek. Mindenki elismerte, hogy a jóslatok beváltak, mégis, újabb jóslataival nem tudta elérni a profilaxist: intézkedést, hogy ne következzen be az a rossz, aminek a jóslat szerint be kell kö-vétkezni, ha nem teszünk így meg úgy. A dolgok, tehetetlen, végzetes, tehát megjósolható, halálos rendjével szembeszegezte az emberi akarat végzeten diadalmaskodó csodáját s nem tudta, nem akarta elhinni, hogy a csoda nem funkcionál, hogy az emberi akarat, nagy tömegben, éppen olyan tehetetlen valami, mint a nehézkedés és enyészet, erők kiszámítható, változatlan játékrendje. Egyszer, nagy politikai vihar és felfordulás napjaiban falragasz jelent meg Pest utcáin, amelyen „Pályi Ede, filozófus" ezzel a gyermekesen megható és férfiasan bátor aláírással, mint egyetlen ember megoldást ajánlott az országnak, amellyel biztosítja a katasztrófa s a helyzet rosszabbodásának elkerülését. Amennyire emlékszem, triumvirátust akart a nemzet élére, mintha csak minden reneszánszok örök példaképének, a Tiszta és Józan Ész napfényes, klasszikus Rómájának fórumán állana ez az egyetlen ember, Cato vagy Cicero.

Hitt az emberi ész mindenhatóságában, mint ezek a klasszikusok és az ő utódaik. Valódi istenségnek vallotta, mely az eseményeket létrehozza és megakadályozza. A tévedése nyilvánvaló, ahogy ma már az is nyilvánvaló, hogy az emberi ész teremtő és alakító, sorsdöntő hatalmában való hit miért született meg szükségképpen az ókori kultúrákban — azért, mert ezek a kultúrák kicsiny közösségek voltak, amikben igazolódhatott ez a hit, mert még nem ismerték a legmodernebb fizika döntő fölfedezését, hogy az általánosnak hitt törvény kis tömegben másképpen érvényes, és másképpen nagy tömegben, hogy külön s néha ellenkező törvények uralkodnak a vízcseppben és a naprendszerekben. Az emberi ész hatalmában jóhiszeműen lehet hinni, mert ez a hatalom és képesség ténylegesen megvan — ha mégsem érvényesül, ennek a magyarázata éppen ez a törvény-kettősség, ami a fizikai tudományokban ma már felismert tény, a lélektanban pedig éppen csak hogy felködlő sejtelem.

Ebből a sejtelemből született meg egy új fogalom, aminek tartalma még nincs, de problémái már vannak: a tömeglélektan, az a feltevés, hogy százezer ember lelke nem úgy viselkedik együtt, mint százezer együttes lélek, — a tömeglélek nem eredője a benne foglalt lelkeknek, hanem valami egészen más. Az Ész és Lélek elöl jár s előre megy ugyanakkor, mikor, ismeretlen okokból, a tömeg egyszerre csak visszafordul — évszázadok különböztetik meg néha a kettőt. A Lélek akar, a Tömeglélek ellenáll.

Van-e mégis remény?

Vagy valami új és hallatlan, még nem is sejtett tudomány, ami megtalálja a kettő közti kapcsolat közös mozgatóját, az összefüggést, aminek ismeretében összhang támad ember és fajta külön céljai közt — vagy, ha nem lehet, egyelőre egy új vallás, égre festett káprázat, amiben igazodni lehet, ha ész és értelem felmondja a szolgálatot.

Pesti Napló, 1930. december 20. 2-3.