XIX.

...a kormánylap vezércikkírója,

RODVÁS

Majd tavasszal elkezdik az offenzívát, mivel ennek az offenzívának — ugyebár — döntőnek kell lenni, és ahhoz előkészületek kellenek. Ők ugyan tavasszal azt szokták mondani, hogy az offenzívát majd ősszel kezdik el, ami nagyon jó, hiszen a tavasz éppen úgy megelőzi az őszt, mint ahogy az ősz megelőzi a tavaszt. Csak az a kérdés, hogy melyik ősz melyik tavaszt — de erről nem beszél Grey, a kis ártatlan, aki nagyon jól ismeri annak a francia kiskocsmának a cégérét: Ma pénzért, holnap ingyen. Ami rendben is volna, ám a cégér mindig má-t mutat, és a holnap ilyenformán nem következik be soha. Így lesz a dolog azzal a bizonyos offenzívával is, aminek viszont csak holnapja van, mája nincs. Nagyon jól tudják ők, hogy mit csinálnak. A német frontot nem lehet áttörni se a Somme-nál, se Verdunnél, se az Argonnes-okban: egyetlen pont van, ahol — legalább szájjal — keresztül lehet törni rajta, föltörni Berlinig; és ezt a pontot úgy hívják: Holnap. Nem bolondok, hogy ezt az egyetlen stratégiai erősségüket kiadják a kezükből. Csak az a kár, hogy ez az erőd nem szerepel a térképen.

Hát elkezdték az offenzívát. Az offenzívát mindenesetre jó elkezdeni, ha kívülről úgy látszik is a dolog, mintha még várni lehetett volna vele egy kicsikét. De Asquith úr nagyon helyesen úgy gondolkodik, hogy a világűrben nincs fönt és lent, és matematikai szempontból egészen közömbös, hogy előre vagy hátra. Csak az a baj, hogy a dolog egy kicsit hasonlít ahhoz a bizonyos bácsihoz, akiről a magyar ember azt mondja: úgy jön, mintha menne. Hanem hát tessék magyarázni valakinek, hogy van még ideje, aki úgy érzi, hogy sürgősen ki kell mennie a szobából. Grey méltán vádol bennünket barbársággal, hogy ezt nem akarjuk megtenni, persze, könnyű nekünk, mi könnyen várhatunk az offenzívával; — de mit szóljon az, akinek a mustja már forrni kezd, és attól fél, hogy ecet lesz belőle?

Nem lehet erről, csak verset írni, erről a német tisztről, aki reggel hétkor fölrepül, és délben bombát dobott az angol partokra. Ez már nem a háború, és amit a német tiszt csinált, az akkor is a férfibátorság legszentebb szimbóluma maradna az idők végezetéig, ha történetesen nem is volna háború, és történetesen nem szövetségesünk volna ez a fiatal hős. Mibennünk — hála istennek — van annyi és lehet annyi objektivitás, hogy egy ilyen tettet attól a haszontól eltekintve is csodáljunk, amit nekünk hajtott.

Valami angol repülő bombát dobott München városára, ami persze semmi kárt nem okozott. Hosszú utat tett meg a istenadta, hogy otthon eldicsekedhessen a rekorddal: mert hát nyilván holmi fogadásról volt szó, Londonbán ez nem megy másképpen. Máskor persze kétszer is meggondolja majd a nyavalyás, mielőtt a fejszéjét ilyen nem neki való fába veri, hogy keserves kárán megtanulja a közmondást: cacatum non est pictum.

Londonnak bezzeg nem smakkol a finom hadikenyér, se a korai lefekvés. A kormány ugyan alaposan megnyugtatja a közvéleményt, hogy bőven van és lesz minden, és a takarékosság egyáltalán nem jelenti a készletek fogyatékosságát — de hát a háború évekig eltarthat még, és példát kell adni az önfeláldozásból és kitartásból: meg kell mutatni, mire képes az akarat és hit. Az ilyen nagyképű és álszent beszédtől persze nem terem se szén, se liszt, ezt mindenki nagyon jól tudja Londonországban — de hát mire való az a jó cenzúra, ha nem arra, hogy befogja a száját az angol sajtónak, aminek pedig kötelessége volna fölvilágosítani a népet— vagy ha ezt nem teheti, legalább hallgatni volna kötelessége.

A hadikenyér csak addig rossz, míg meg nem kóstolta az ember, és a kormánynak nemcsak joga, de kötelessége megértetni velünk, hogy a takarékosság egyáltalán nem jelenti a készletek fogyatkozását. Mi magunk minden rendelet és kényszerítés nélkül is tisztában vagyunk vele, hogy a háború — sajnos — sokáig eltarthat még, és hogy nekünk példát kell adni az önfeláldozásból és kitartásból — nekünk, igenis, meg kell mutatni, mi az akarat és mi a hit! Ha odaát, ántántéknál is úgy tudnák ezt, mint nálunk — akkor volna okunk félni —, így nem.

Egyik nap nagy hévvel állítani valamit — másik nap ugyanolyan hévvel annak az ellenkezőjét —, gúnyolni bennünket és fölényeskedni, mielőtt belekezdenénk valamibe és ócsárolni mindent, amit elvégeztünk — mindent jónak tartani, ami náluk van és mindent rossznak, ami nálunk: — mi ez? Ez az ántántsajtó. Szegények! Csak sajnálni lehet őket, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy úgy kell ugatniok, ahogy parancsolják neki. Mi, akik erősebbek vagyunk, nem érzünk haragot, se fölháborodást — hiszen ezek a szerencsétlenek nem önszántukból feszítik meg naponta az Igazságot. Csak sajnálni lehet őket, minden mellékgondolat nélkül, elfogulatlanul és tárgyilagosan, ezeket, akik azt üvöltik rólunk, hogy mi üvöltözünk!