KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

1. Van nehány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka, vagy másnap reggel jut eszünkbe az egész — két összecsengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve, összefüggő melódiák jutnak eszünkbe és nem is felejtjük el többé soha. Napok múlva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk alkatrészévé lesz valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben és zsongítjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kínokat, mint a zenével. Egy idő múlva úgy rémlik, évek óta bennünk voltak már és nagyon régen ismerjük a sorokat.

És egyre csak kopognak és dobognak

Ottan dobognak a szívünk alatt

És a szivünk velük ver hallgatag

Regélői homályos bánatoknak.

Nehány nap kell csak hozzá és egy egész sereg Kosztolányi sor úgy él bennünk, mint belsőrészünk szükségképpeni része — ami nélkül már el sem tudjuk képzelni magunkat: mint gyermekkori emlékeink és mint emléke annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg a sorok ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte terhelten zenei fül addig hangolt és formált nehány egyszerű, nemes szót, míg a szavak c-je összeesett szívünk verésének c-jével — s ezentúl minden összeangolódik már a versben és bennünk s néhol egészen összefolyik a muzsika.

2. Honnan ez? Mi a szétbontása ennek az összhatásnak? Hasonlóságot keresek s néhány új festőre kell gondolnom, akik a színek sajátos, nemes keverésével olyan tónust tudnak adni a színek összességének, hogy a kép megszületésének első percétől patinát kapott — zöldesszürke vagy barna levegő érzik köztünk és a vászonfelület közt, melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A színek összetevésének művészete ez. Máshoz alig tudom hasonlítani a szavak választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan megfinomult művészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni Kosztolányitól — ha csak kritikushoz nem méltó pongyolasággal ki nem bökök egy nevet, egy hegedűvirtuóz nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom milyen képzettársítás révén. Kubelik János hegedűművészetére gondolok, az ő játékának formájában éreztem egyszer azt az egységes, meleg és — hogy mondjam? — barna tónust, azt az összefüggő színt, patinát, vagy bukét, vagy színezést, vagy nem tudom, hogy nevezzem.

Én nagyon sokakat szerettem

Én vágytam arra, vágytam erre:

De aki úgy szeretett engem

Anyám az életet szerette.

3. Ebben a formanyelvben nyilván nagy szerepet játszik az a nemes archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész jelentésében tiszteli. Nála, mint az igaziaknál, a szó nem eszköz és szerszám, amivel fogalmakat alkotunk és befejezzük: önmagában való érték a szó, színe és zenéje és zamatja hosszú, biogenetikus fejlődés eredménye s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámítják, színes és ragyogó szótárát készen kapta, mint gazdag gyerek az építőszekrénykét — Kosztolányi drágakövei egyenkint hosszan és fájdalmasan kristályosodtak ki a kagyló belsejében. Egyegy gyöngyszem mindegyik s a gyöngyszem belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek vagy rovarnak, mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és szállongó pora: felbontva a szót és hangulatot, régi fejek ködlenek fel. Több kritikus Vörösmartyról beszél, még Berzsenyit is emlegeti valamelyik — bennem egy régi, ifjú költőnk melódiája ébredt fel egyszer Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt Dayka Gáboré, aki nehány verset írt csak és egy egész hangulatot hagyott ránk. „Homályos bánat dúlja lelkemet..."

4. Így próbáljuk körülírni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, új versek és zavaros, új esztétikák gomolygásában Kosztolányi versei megnyugvást jelentenek s egy régi és naiv elméletünket juttatják eszünkbe, a versről: hogy versnek egyszerűen azt nevezzük, amit sehogyan elképzelni nem lehet és alkotni nem adatott, csak úgy, ahogy verssé lett — mintha az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki a költő kezdettől fogva terhes lírájából — egy távoli hang az örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltűnő költőszívek átadnak egymásnak és visszhangoznak az idők végezetéig.

Aurora, 1922. 1. sz. 53-55.