„MÁGIA"

1. Van néhány verse Kosztolányinak, amit elolvasván, éjszaka vagy másnap reggel jut eszünkbe az egész — két összezengő szóból öntudatlanul rekonstruáljuk a verset, mint néha, mikor hangversenyekről hazatérve, összefüggő melódiák jutnak eszünkbe, és nem is felejtjük el többé soha. Napok múlva elkezdi élni bennünk szerves életét a vers: hangulatunk alkatrészévé lesz, valami, amihez odafordulunk fájdalmunk perceiben, és zsongítjuk vele a tudatba ékelődő éles és szögletes kínokat, mint a zenével. Egy idő múlva úgy rémlik, évek óta bennünk voltak már, és nagyon régen ismerjük e sorokat.

...És egyre csak kopognak és dobognak,

ottan zokognak a szívünk alatt

és a szívünk velük ver hallgatag

Regélői homályos bánatoknak,

Néhány nap kell csak hozzá, és egy egész sereg Kosztolányi-sor úgy él bennünk, mint belső lényünk szükségképpeni része — ami nélkül már el se tudjuk képzelni magunkat — mint gyermekkori emlékeink — és mint emléke annak a képnek, ahogy legködösebb gyermeklelkünkben a költészet mézes és fájdalmas ütemei zenéltek. Egy csendes tik-tak indul meg e sorok ütemére, ütereink dobogásához hasonló. Egy végtelenül finom és szinte terhelten zenei fül addig hangolt és formált néhány egyszerű, nemes szót, míg e szavak cis hangja összeesett szívünk verésének cisjével — s ezentúl minden összehangolódik már a versben és bennünk, s néhol egészen összefolyik a muzsika.

2. Honnan ez? Mi az analízise ennek a szintetikus hatásnak? Analógiát keresek, és néhány új festőnkre kell gondolnom, akik a színek sajátos, nemes keverésével olyan tónust tudnak adni a színek összességének, hogy a kép, megszületésének első percétől kezdve már patinát kapott — zöldesszürke, vagy barna levegő érzik köztük s a vászonfelület közt, melyben mintha ódon képtárak pora szitálna. A színek összetevésének megfoghatatlan művészete ez. Máshoz alig tudom hasonlítani a szavak választásának, összetevésének, jelzők alkalmazásának ezt a csodálatosan megfinomult művészetét, amit egész sereg fiatal költőnk próbált ellesni Kosztolányitól, szánalmas és komikus eredménnyel — ha csak, kritikushoz nem méltó pongyolasággal, ki nem bökök egy nevet, egy hegedűvirtuózunk nevét, ami véletlenül jutott eszembe, nem tudom, milyen belső asszociáció révén: Kubelik Jan hegedűművészetére gondolok, az ő játékának technikájában éreztem azt az egységes, meleg és barna tónust, ezt az összefogó patinát, vagy bukét, vagy színezést, vagy nem tudom, hogy nevezzem.

Én nagyon sokakat szerettem,

Én vágytam arra, vágytam erre,

De aki úgy szeretett engem:

Anyám az életet szerette.

3. Ebben a technikában nyilván nagy szerepet játszik az a nemes archaizmus, amivel Kosztolányi a szavakat régi, nemesi származásuk egész jelentésében tiszteli. Nála, mert igazi költő, a szó nem eszköz és szerszám csak, amivel fogalmakat formálunk és kifejezünk: önmagában való érték a szó, színe és zenéje és zamatja hosszú, biogenetikus fejlődés eredménye, s az erjedés adja meg értékét, mint az óbornak. Az a költői iskola, amihez Kosztolányit erőszakkal hozzászámítják, színes és ragyogó szótárát készen kapta, mint a gazdag gyerekek az építőszekrénykét — Kosztolányi drágakövei egyenkint, hosszan és fájdalmasan kristályosodtak ki a kagyló belsejében. Egyegy gyöngyszem mindegyik, s a gyöngyszem belsejében ott van lenyomata annak a piciny porszemnek vagy rovarnak, mely a gemmát maga köré izzasztotta. Régi költészetek lenyomata és szállongó pora: felbontva a szót és hangulatát, néha régi fejek ködlenek fel. Több kritikusa Vörösmartyról beszélt, még Berzsenyit is említette valamelyik — bennem egy régi, ifjú költőnk melódiája ébredt fel egyszer, Kosztolányit olvasva: az ifjan elhunyt, ködös Dayka Gáboré, aki néhány verset írt csak, s egy egész hangulatot hagyott ránk.

„Homályos bánat dúlja lelkemet..."

4. Így próbáljuk körülírni és meghatározni ezt az érzést. Zavaros, új versek és zavaros, új esztétikák gomolygásában Kosztolányi új versei nekünk boldog és összhangos megnyugvást jelentenek egy régi s naiv elméletünkben, a versről: hogy versnek azt nevezzük, amit sehogyan másképpen elképzelni nem lehet, s alkotni nem adatott, csak úgy, ahogy verssé lett — mintha készen s az idők kezdetétől fogva szakadt volna ki a költő kezdettől fogva terhes lírájából — egy távoli hang az örökkévalóból, amit a halandó és sorra eltűnő szívek átadnak egymásnak, és visszhangoznak az idők végezetéig.

Írások írókról, Békéscsaba, 1914. 12-15.