MÓRICZ ZSIGMOND ELBESZÉLÉSEI

Pullmankocsik zörgő ablakából látjuk őt, amint álmatlanul és sárgán, elcsigázva zakatolunk a tikkadt mezők szélén. Egy terpesz, elnyúló veteménykocka végiben áll; két zakatolás közt álmatagon pillantjuk meg nyugodt és egykedvű arcát: szembenéz a robogó kultúrával. A magyar paraszt. Kicsike házakban, furcsa, poroszöld kis akácfák közt bukkan fel, és fanyar zöldszappan-szag üti meg az orrunkat. Néhány léckerítés, puhafa padok, görbe kémények: ezek beszélnek életéről. Rikító pántlikák és különös, kemény szoknyák, erős, primitív illatú rezedák beszélnek szerelemről. Néhány kemény, kerek, kimetszett szó beszél a lelkük életéről. Hogyan szeressük őket? Izzadtak, kemények, és a lelkük fanyar és kiszikkadt, mint arcuk bőre, melyet repedezett-szárazra szítt a kegyetlen hőség.

Móricz Zsigmond szereti őket. Megfigyeli furcsa, recsegő hangjukat, a mozdulatok kemény, szögletes vonalát és szívós, szikkadt agyvelejük csillongó mozdulását. Az olvasót eleinte — és a népies iránynak egész korszakát jelenti ez — nem is érdekli más. Nini, hogy beszélnek, hogy mozognak, hogy emelik szájhoz a pipát ezek a különös, idegen emberek. Ha ugyan emberek.

Annak, amit nálunk egészen a mai napig és még ezután is „népies"-nek neveztek és neveznek majd: a mi fogalmaink szerint való népirodalomnak Móricz Zsigmond kétségtele-nül mestere, tökéletes művésze, tökéletesebb, mint az eddigiek voltak. Ennyit meg kell állapítanunk ezeknek az elbeszéléseknek olvasása után — ennyit, és nem többet. Forradalomról, új világfelfogásról (a magyar paraszt meglátásában) szó sem lehet. Móricz Zsigmond felvette a fonalat ott, aholMikszáth, Tömörkény és a többiek elejtik: — fölvette és vitte tovább, fejlesztette, csiszolta, modernebbé és plasztikusabbá, művészibbé és egyszerűbbé dolgozta át azt a technikát, amivel irodalmunk a magyar paraszt életét hagyományosan ábrázolta mindörökkön-örökké. Naturalista, vagy nem bánom, impresz-szionista festő Móricz Zsigmond, aki festőállványát odaállítja a mezőre, forró napsütéskor az aratók közé, és természet után dolgozik. A vásznat, ha jó szeme és jó keze van, így pompás tükörlappá varázsolhatja a művész, és ingerlő, mulatságos és szuggesztív érzéseket válthat ki egy biztos ecsetvonással: csak néznie és figyelnie kell.

És Móricz Zsigmond érti a dolgát. Egy-egy szót úgy mondat el, egy-egy hangot úgy ejtet ki parasztjaival, hogy a füstös, nedves száj mozgását érezzük. Kedves, derűs mosolyra fakasztó zsánerképeket ad, nők és férfiak mozognak, kék ég világol, és kotkodácsolnak a tyúkok.

Színekkel dolgozik. A szín, szín, ez minden, ez fontosabb mindennél: rajznál, formánál, tartalomnál. A szín az élet, a szín a lélek, a szín a művészet. Megérett, sőt túlérőben levő korunk vérbeli gyermeke Móricz Zsigmond, s a túlérett nedvektől duzzadó impresszionista művészet hitvallása az övé.

Ez a túlérett művészet most köti össze Zola naturalizmusát az elkövetkezendő kor idealizmusával: s akkor, az idők teljében, a két ellentétes világfelfogás egyesüléséből származik majd amaz új művészet, amelyről mi még édeskeveset tudunk, hogy azonban az a világfelfogás, mellyel az elkövetkező művészet a földnek gyermekét látni fogja: inkább hasonlít majd Zola Földjének látásmódjához, mint ahhoz, ami Móricz Zsigmond elbeszéléseit karakterizálja: azt éreznie kell annak, aki korok és idők perspektívájából képes figyelni a művészet evolúcióját.

Mindez vonatkozik azokra az elbeszélésekre, melyek most Csitt-csatt címen a Magyar könyvtárban megjelentek. Más részről ismert novelláiban, regényeiben, darabjában Móricz Zsigmondot, jól tudjuk, komolyabb és nagyobb igényű ambíciók vezetik: becsületes, meleg, végigérzett és végiggondolt parasztpszichológiát akar adni: különös kedvvel és szinte szokatlan energiával mélyítve ekéjét minden pszichológiai kutatás melegágyába: a szerelmi élet sűrített légkörében világítja meg kedves parasztjait. Erről másutt és behatóbban. Egyelőre örüljünk a tarka és találó színeknek, melyekben, ím; derültebb tájak, napfényesebb mezők, nyugalmasabb vizek távoli emléke dereng. Megtört szemeit színekben füröszti ez a század, mielőtt fáradt lelke becsukódnék.

Renaissance, 1910. május 25. 198-199.