XVIII.

... a publicista,

KARLSBADI KÚRA KÖZBEN VAN

Tettes: ismeretlen

Gondolom, Forel írja valahol, hogy az ember soha nem tud beleegyezni abba, amit csak saját magán tapasztalt és nem idegenséges akaratközvetítettségen át lényegelt magába. Amit megettem és megemésztettem, az nemcsak asszimilálódottság bennem, hanem leglelkem, amit lényegelek, lényelek. Freud már az Andrássy-féle contumációs praeceptio idején érezte, hogy a nyegelés, a nyelés mindentfölszívhatósága valami megrejtett összefüggésében áll az emberi akarással. Most, hogy a „Frankfurter Zeitung" újra felveti az eszmét, vajon az a konzervatív fölfogás, hogy a háború önmagától függő eredmény, vagy akaratokon múló kivetítettség: nem szerénytelen észbekapás talán, ha hivatkozom rá, hogy én ezt ugyanilyen határozottsággal már kilenc évvel ezelőtt fölvetettem, a lim-burgi sajttröszt hírhedt panamájával kapcsolatban, amikor még kevesen idegezték föl a sajt nagy hatását a caseinozó-dottság (kitűnő barátom, Ferenczinek a „Nyugatba" írt és a caseinnek az idegpályákra lerakódhatóságán alapuló tömegpatológiai elkiterjedéséről szóló alapvető tanulmányára hivatkozható) hatásán. Pruszmag János, kitűnő barátom, ampelológiai statisztikus tett figyelmessé, hogy hányan vannak nálunk, akiknek legakarata volt a háború, anélkül hogy erről tudtak volna. Egészen bizonyos, hogy a vakbélgyulladás nehezebb és bélbelebb baj a, teszem föl, szemhéjgyulladásnál — de a dologratartozódás szempontjából bizony sokszor kellemetlenebb amannál. Miért? Mert míg a vakbélgyulladt állapot emlékeztet a lehetőséges elmulasztásra, addig a szemgyulladás nincs összefüggésben azzal a cikkel, amit most Aage Madelung röpített világgá, vagy inkább világraröpítéstmeg-nemakadályozódottatott a „Dage Didenke" hasábjain. Az aagenmadelungság itt nagyon keveset használ, ha leglelkünk mélyén nem jövünk és nem akarunk tisztábajönni azzal, amit ma már mindenkinek tudnia kellene, ama kitűnő tanulmány után, amit 1886-ban írt Stokler a bíbortetvekről — hogy az intellektusnak igenelni kell a háborút, teljes egészében, teljes világrajöttségével, mint valamit, ami van, ami letagadhatatlan, ami akarattólszülethetetlen megléte a vanásnak. Egyszerű, paraszti eszemmel kell nézni ezt a dolgot az elarisz-tokratáskodott intellektusnak, hogy megértse és necsak belenyugodjon, de tudjon rajta föllelkesülni, és tudjon részt venni benne. Meg kell érezni végre nekünk is, amit sokszor búsan sejtettünk, hogy ilyenkor nincs értéke a gondolatnak és eszmélkedésnek — nagyon helyeslem hát a nagyszerű Helfferich széljegyzetét, amelyben a háború irodalmi beállításának in-ferioritását hirdeti. Bizony, nagyon hamis nézőszög azt hinni, hogy az irodalom és a gondolkodás segíthet valamit rajtunk ezekben az időkben, és hogy helyes volna, ha segítene — hiszen nyilvánvaló, hogy az ember legszebb törekvéseit és eszményeit mindenkor éppen az a kultusz mentette meg a vérzivatarokból, amit írásnak, írásművészetnek, gondolatművészetnek nevezünk. Éppenazért nagyon helyes és nagyon igaz az, amit Pflanzer Nepomuk Mária írt mostanában, de már húsz évvel ezelőtt is a Női Választóvízbe: hogy a szellem repre-sentatív-man-jének, az írónak és gondolkodónak távol kell tartania magát mindentől, ami fizikai, ami durva, ami csak cselekvés, ami egyszóval: háború — hiszen éppen most tapasztalhatjuk legjobban, milyen bántó és ártalmas és ízetlen az, mikor az íróember, csupa representatívmaneskedésből nem vállalja testileg is a közösséget embertársaival, akikkel végre is a felelősség, a mindentmegburkoló testiség jegyében szerződött. De azért mégis elgondolkodik az ember, bármennyire meg van győződve róla egy elhatározónevelés évtizedes hatása alatt, hogy nem szabad és nem lehet: vajon ez a min-digmindenmindegyes állapot az igazi állapot-e? Annyi bizonyosnak látszik ma már, hogy a szó, a forma, az, amit a világ stílusának lehetne nevezni, hogy az gondolatbatörtsége a létnek lesz mindig fontos, túl epizódszerű és mégse fontos jelenségeken, mint amilyen ez a háború is — mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy íme, az írók is kezdik belátni, hogy, sajnos, semmi szükség rájuk többé, mert minden megváltozott, és a világ új isteneket választott magának: a cselekvés, a tett, a változandóság duzzadtizmú isteneit. Nincs más hátra, felejtsük hát el régi ideáljainkat, próbáljunk megbarátkozni a gondolattal, hogy nincs múlt, csak jövő van — így érhetjük csak el„hogy el tudjunk helyezkedni ebben a furcsa világban, ahol vaslogikával hirdeti minden jelenség, hogy, ismétlem, csak múlt van és emlék és ábránd, és nincsen jövő sehol. Határozott világossággal látom most már, hogy mekkora a sötétség, amiről semmi bizonyosat nem lehet tudni, de nem is szabad. Csak egyet lehet tudni: azt a forró és spontán kívánságot, hogy a háború ne menjen még el — úgyis mit csinál itt?