VII.
…Quintus, a régi jó világ bölcse,
HÁT PERSZE, HOGY PERSZE
Hát
persze hogy háború van. Ezen aztán lehet okoskodni, meg nem okoskodni, okosodni
csak úgy lehet belőle, könyörgöm alázatosan, hogy az ember egy kicsit elészedi a ládafiából a télire eltett jobbik eszét, és
megforgatja.
Mert hogy is van csak, ha van valahogyan. (És nem
„valamiképpen", mint ahogy mostanában írják sokan, de rosszul, merthogy
nem magyarul van az valamiképpen.)
Úgy van az, hogy mondják ezt is meg azt is —
meg nyife-regnek sokat kultúráról meg civilizációról
meg humanizmusról, amik igen bizony szép szavak a vocabuláriomban,
de én bizony egyet se ettem még belőlük früstökre, mivelhogy nincsenek is,
csak a vocabulériomban.
Hanem töltött káposztát
meg túrós galuskát ettem bizony; tisztelettel legyen mondva (és ne úgy, hogy
„metélt", mert mifelénk egyebet metélnek, nemhogy galuskát) — meg olyat is
ettem már, hogy a kocsmában összeakaszkodott két legény —, oszt ha az egyik
bicskát rántott, bizony, hogy igazat adtam a másiknak, ha nem ült le
civilizációról beszélni meg humanizmusról, hanem belenyúlt a csizmaszárába
azonképpen ő is.
Azért hát a nagy csizmaszárbanyúlás
idején, ebben a mi szépséges háborúnkban amondó volnék (és nem „úgy vélem"),
hogy ilyenkor, ha kiben fiatal vér van, olyan, mint bennünk volt anno ekkormegekkor: nem a lajbigombtól
kérdi — menjek-e, vagy ne menjek? Ez már aztán nevelés dolga, csakhogy nálunk
fránya idegenek nevelték a fiatalságot, mindenféle náció, csak a magáé nem. Holottan nem könyvből tanul az ember, meg a tyúk se
tojik vargabetűt.
Mindezeket pedig azért mondom, abból az
alkalmatosságból, hogy hallom, nyolcvanezer ember esett el odafönt, abba az
istentelen nevű faluba, vagy mellette — hogy a jótét lélek akárhová tegye,
nem tudom kimondani a sok mássalhangzóját. Aztán hallom a sopánkodást, hogy
ennyi fiatal élet, ennyi fiatal élet.
Nem is beszélek arról, hogy nem úgy mondja a
magyar ember, hogy fiatal élet — merhogy az élet nem
fiatal, csak az ember lehet fiatal. De hát ezt már megtanultuk az ángliustól,
ezt az impresszionizmust, vagy hogy nevezik — bár ne
neveznék sehogyan se. Arról beszélnék tisztelettel, hogy az ember mégse
vénasszony, vagy mi. Ha én, megkövetem szépen, abba fáradok, hogy képen
törüljek valakit, aki nem akarja megérteni, hogy a pofám nem országútja — akkor
nem nézhetem, hogy a sörtés szakállába esetleg fölkarcolom a tenyeremet. Azért
hát utálom én az ilyen gyáva érzelgést. Így csak azok a fráncos
ficsúrok beszélnek, akiket még mindétig látok itthon, meg utcán, meg gyárakban
— hogy mi a csudát csinálnak, nem veszem észbe! Én csak türelmes ember vagyok,
meg valamit a szociológiához is konyítok — de azt már mégsem veszi be a gyomrom
(pedig elég jól szuperál még, hála istennek, nem úgy, mint a mai fiataloknál),
hogy két éve figyelek már néhány urat itten a Józsefvárosban — két éve napról
napra látom őket, és onnan tudom, hogy még nem mentek el a frontra! Pedig
erős, egészséges emberek, akárcsak jómagam. No, mondok, civilizáció ide
meg oda — de azért mégiscsak jó volna egy kis szelíd sistergő istennyila
az ilyenbe. Nem ártana még egy kis seprés, egy kis tisztítás.
Az én időmben, tudja isten, nem volt meg
a fiatalságban ez a nagy sopánkodó hajlandóság. Igaz, hogy nem ismertük a sok
izmust se, de köszönöm kérdésüket, csak megvoltunk nélkülük. Mikor
nyolcvanötben az a nagy hadgyakorlat volt — sokan emlékeznek még rá —, e sorok
szerény írója is katona volt éppen, vagy mi. De igazi katona pediglen, nem
afféle. Hát akkor is előfordult egyszer-kétszer egy meg más. Egyszer
mellettem kólintott főbe egy részeg baka egy szegény cigányt, de úgy, hogy
majdnem rosszul lett. Mondhatom, hogy nem kaptam kólikát az ijedtségtől.
Egy kicsit hozzánk
kellene iskolába járni ezeknek, talántán. Majd akkor nem olvasnánk annyi francia
meg ánglius nyavalygást, a kutyaságát neki, hogy
ágyútöltelék, meg mi. Ágyútöltelék — nem is magyar szó az, nem igaz magyar ember
szájából való. Mert ha azt mondom, hogy ágyútöltelék (ha jól veszem ki, azokat
a katonákat érti alatta, akiket beledobnak halomra az ágyú torkába), hát nekem
töltött káposzta jut az eszembe, onnan tudom, hogy nem jól vág a szó. Magyarul
inkább így lehetne mondani: ágyúeleség, mert a „töltelék" szó szolgai
fordítás. De hát ezeket a mai fiatalokat hiába tanítom húsz éve magyar
beszédre, nincs hozzávaló erkölcsi erejük. Egy kis pusztító vihar kellene ide,
hogy elfújja az effajta szavakat.
Hát
persze hogy persze hogy persze.