SAKKOZÓK 1916-BAN

— Hát mennyibe megy?

— Amennyibe parancsolja.

— Mégis.

— Mondjuk, két koronába.

— Nem bánom.

— Ki kezdi?

— Mindig a világos. Tessék, melyik kezemben

— van?

— Ebben.

— Tessék. Világos. Kezdje el.

— Mindjárt, csak felállítom a figurákat. — Igen? No, akkor én is felállítom, ha maga felállítja.

— Úgy na, akkor, ha megengedi, ezt a kis gyalogot itten előretolom egy picurkát.

— Konstatálni kívánom, hogy ez az első lépés volt az, ami engem arra kényszerített, hogy szemben az ön gyalogosával én is felhúzzak egy parasztot. Az én részemről ez puszta védekezés.

— Az majd kiderül. Mindenesetre felszólítom a futó őnagyméltóságát, aki fekete fejével itt élt az én fehér figuráim között, hogy sürgősen és haladéktalanul kérje ki útlevelét, és lépje át a középső vonalat.

— Ugyanazt fogom kérni a fehér fejű fekete futó őnagyméltóságától. Ezzel meg is történt a megnyitás.

— Úgy van. Vonuljon hát fel a lovasság. Ide léptem.

— Azt én is meg tudom tenni.

— Nem rossz. De nekem itt még tartalékom is van, ha megengedi.

— Az nekem is van. Gyerünk.

— (Hallja, maga szerencsétlen, ez rossz volt, hiszen ha a középgyaloggal ki kell jönnie, fedezet nélkül marad a lova, és kvalitást veszít!

— Majd visszahúzom!

— Akkor meg tempót veszt!)

— Hallja, kérem, legyen szíves, és utasítsa a kibicét, hogy tartsa meg szigorú semlegességét, és ne adjon magának tanácsokat.

— Micsoda beszéd az? Azt nem tilthatja meg neki, hogy tanácsot adjon. Eddig is mindig adott — ő tanácsolta a házasságomat is, egye fene. Azért, mert most véletlenül sakkozom,` most már ne adhasson nekem tanácsot? Nevetséges.

— A partira vonatkozó muníciót, akarom mondani, tanácsot nem adhat. Vagy akkor adjon nekem is. De bezzeg nekem nem ad.

— Hát persze, nem ülhet át oda, mert nem engedem. Különben, mit vitatkozom magával: leütöm ezt a parasztot.

— Visszaütöm!

— Csapataink az ellenséges támadást visszautasítják. Sakk!

— Nagyszerű. Nagyon megijedtem. Majd a vezért ide közbehúzzuk.

— Aha a... vezér Ott állt, azt nem láttam. Na, majd nem áll ott sokáig. Megtámadom a vezért a huszárral. Na, mit lép erre? Aha... aha.. menekül a király... helyet cserél a bástyával... Úgy látszik, nem érzi magát biztonságban...

— Ugyan, kérem, egy egyszerű rohád.

— Rohad... rohad... valami rohad odaát.

— Az önök sajtójának durva rágalmait és hencegéseit válaszra se méltatjuk. Sakk!

— Sakk? Jó. Odamegyek.

— Odamegy?

— Nono. Van még hely. Ide... nem, ide. Most aztán látni szeretném hol ad még egy sakkot?

— Sakk.

— Igen?... Nahát, tudja mit, nem hánom, feláldozom a bástyát. Ezzel a gyalogom nagyszerű pozíciót kap ... ebből a gyalogból még vezér lesz, ha felér az utolsó sorba!

— Ha felér!

— Ha felér? Ott fogok ebédelni a maga frontja mögött! Előre! Előre! A Berlin! À Berlin!

— (Maga marha, mit csinált, sötét négy lépés alatt mattot adhat, ha észre veszi.

— Ugyan, ne beszéljen!

— Hát nem látja? Itt.

— Ne kiabáljon! Hátha nem veszi észre?

— Megsütheti a két koronáját. El fogja veszteni. Csak azt sajnálom, hogy beleadtam.

— Pszt! Maga egy rongyos kibic, maga kussoljon, hátha nem veszi észre.

— Próbáljon meg kiegyezni vele, hátha még nem vette észre.)

— Na, mit pusmognak maguk? Lépjen már.

— Lépjek... lépjek... tudja mit, mondok magának valamit. Én ugyan jobban állok, mint maga... de én méltányos akarok lenni... meg aztán dolgom is van; tudja mit, hagyjuk abba ezt a vérengzést, az emberiség jövője érdekében hajlandó vagyok remire adni.

— Nono. Játsszuk csak végig.

— Látja... most maga erőszakoskodik... pedig, Isten bizony, jobban állok... és tulajdonképpen maga kezdte...

— Én? Hiszen maga húzott először.

— Igen, mert maga mozgósított. Hát nem adja remire?

— Csak játsszuk végig most már.

— Nézze... adnék két hatost...

— Csak játsszuk végig... (Tovább játszanak. Sötét észreveszi a négy lépéses mattot.)