SZÉP ERNŐ

Amit Szép Ernő csinál, éppen úgy a lehetetlennel való, eszméletlen és mindent feláldozó küzdelem és birkózás, mint minden, amiből szép és maradandó torzók és bábeli tornyok és befejezetlen csodapaloták származtak a földön, a sok korrektül befejezett és megcsinált lakóház és gipszöntvény és galambdúc között, amiket elsöpör az idő. Csakhogy az ő erőfeszítése nem olyan hatásos, mint az atlétáé, aki sziklákat próbál kiemelni helyéből, és szekrényekkel dobálódzik és lavinákat görget. Szép Ernő az ujjal tapinthatatlan és szemmel meg nem különböztethető finomságok világában keresi a lehetetlent, amit legyűrjön. A nagy panoptikumban, melynek színpadán Ady Endre ezerkilós súlyokat emelget fogcsikorgatva, Babits piramist próbál élére állítani, Kosztolányi óriás kürtöket emel szájához, amiket senki sem tudott még megszólaltatni. Szép Ernő hajszálvékony szappanrétegből ezerszínű buborékot fú, hogy aztán ujján pörgesse, labdázzon vele, mint valami kristálygolyóval. Közel kell menni hozzá, hogy megértsük őt. Hogyan lehet kimozdítani helyéből a földet, ennél a problémánál jobban érdekli, hogy hogyan lehetne egy csöpp harmatot úgy emelni föl, hogy szét ne folyjon a kezünkben? Hogyan lehetne megfogni a füstöt; eltenni az illatot, megállítani a szemrebbenést, utánozni a hó csengését, ahogy összekoccan? Hogyan lehetne beszélni az ősszel, a levelekkel, a füvet mind megszámlálni, a legördülő könny kacskaringós útját leírni, a múltat jelenné tenni? Hogyan lehetne kifejezni, ami kifejezhetetlen? Hogyan lehetne megközelíteni szavakkal, amit a szavak jelentenek? Élet, ősz, sóhaj, szerelem, mosoly, halál — hogyan, milyen úton lehetne eljutni odáig, kifejezni valahogy, akárhogy, ha nem szóval, hát mozdulattal vagy artikulálatlan kiáltásokkal, vagy énekkel, rímekkel, csengéssel, lihegéssel, azt, amit érzünk, ha kimondjuk ezeket a szavakat. Nehézkes, lógó két karunkat hogyan lehetne olyan sebesen lengetni, hogy felröppenjünk a levegőbe, mint a madár? Szép Ernő tónusának, szavainak, rímeinek újszerűsége nem formai kísérletezés: abból a nyugtalan erőfeszítésből származik, hogy mégegyszer megpróbálja, amit, úgy érzi, senkinek sem sikerült még: elmondani a lét csodáját, felhívni rá a figyelmet, megállítani bennünket, kik lehorgasztott fejjel járjuk az országutat; álljatok meg és csodálkozzatok és szédüljetek: milyen szédületes csoda, élünk! A régi szavakat és formákat nem azért veti el, mikor elveti, mintha azt hinné, hogy az újak jobban fedik majd a fogalmat: hanem, mert fel akar riasztani, kiáltani akar, rá akar kényszeríteni, hogy újra érezzük, amit valamikor azok a formák jelentettek. A lehetetlennel birkózik, amikor le akarja írni azt a szenzációt, amit a dolgok keltenek szívében — forog, kapkod, liheg, el akarja kapni az árnyékot, a fényt, a porszemen táncoló napsugarat — szavak röpködnek, apró kiáltások, szeretne mindent összefogni egy szóba, nem ér rá átmenetekkel, kötőszavakkal magyarázni, hogy mi az összefüggés a sok minden között.

Új habot keverni, 
Elkezdeni újra, 
Hogy fehér tengerben 
Járjon az öt ujja. 
Meg nem áll, nem fárad,

Játszik, mint a gyermek — 
Álom-végtelenség, 
Víg élet, szerelmek.

A muzsikához áll a legközelebb a kifejezésnek ez a módja. A szív közvetlenül a szívvel akar beszélni, nem bízik meg a közvetítőben: szavakban és jelzőkben. A kezünket akarja megfogni, hogy a pulzuson keresztül áradjon át lüktetve, ami benne történik — néha félve halkan beszél, remegve, hogy a szó el ne riassza azt, amit mondani szeretne. Nem szabad leütni a billentyűt, csak hozzáérni, ha azt akarjuk, hogy tiszta hangot adjon a húr — ha durván lecsapsz rá, belerecseg a hangba csontnak és fának, az instrumentum nehézkes szerkezetének zöreje.

Egy elfelejtett melódiát keres Szép Ernő kivételes finomságú hangszerén, csak egyet — irodalmunk érdeke, hogy soha ne találja meg, ne jöjjön rá, hogy a melódia nincsen sehol. Addig, míg ideges ujjakkal próbálgatja a billentyűket, improvizál, dúdol, költ és alkot keresve: számíthatnak rá, hogy a rögtönzések, tapogatózások közül egy-egy beethoveni futam, mozarti töredék szárnyal fel...

...megint érzem keserű csókod, élet,

Oktalan óráját a búnak,

Hogy minek élek e világon...

...és élvezni fogjuk a költőt és meg leszünk elégedve vele, aki önmagával örökké elégedetlen.

Aurora, 1922: 1. sz. 55-57.