VI.

...a szimbolista költő,

ÖCSÉM

Amateur-kiadás, az életből merített papíron, művészi
címlappal „Inter arma" jeligés külön borítékkal.
Háromszáz példány számozva, szerző aláírásával, fényké-
pével és ujjlenyomatával, külön fejezet címerrel. A hátsó
oldalon szerző eddig megjelent művei. Ára 5 korona,
vászonkötésben 6 korona, bőrkötésben 7 korona, selyemkö-
tésben 8 korona, ugyanaz hímzett selyemből, csipkével
10 korona, igen tartós kivitelben, felül diszkréten dekoltálva,
szerző mellszobrával 20 korona, katonák őrmestertől lefelé
ugyanannyiért kapják.

Első fejezet

melyben a szerző kis öccséről beszél, aki mint a bécsi
kezelőszámtiszt-osztály katonai különítményének rendes
irodavezetője, részt vett a Nagy Világháborúban, és 1915
júliusában Csörötnök-Rönök mellett lenyelt egy cseresznye-
magot. Áldás emlékéremére, béke poraira, melyeket
köhögés ellen szedett. Éljen! Éljen! Éljen!

Ha a szivart meggyújtom, kis kék gomoly szalad föl a szoba tetőzete felé, mint egy kék léghajó. Ilyen kék volt a tó, ahol mi játszottunk, kisöcsém, mikor még fakard volt és fapuska, és a nagy gyermekek még kis öregek voltak. Kis öcsém, kis öcsém, kis hős, aki elmentél a háborúba, és most vérben és velőben gázol szelíd, bús kis cipőd.

Meggyújtom a szivart. Minő lágy, édes hajlása van szelíd kezünknek. A homlok felé hajlik.

Az én öcsém most a háborúban van. Kinyitom az ajtókat, és felhúzok minden függönyt. Nézem a kis kereszteket, amiket az íróasztalba karcolt és elgondolkodom. Ez a szoba az ő szobája. Begyújtok a kályhába, és felgöngyölöm a szőnyegeket. Most ő nincsen itt. Elment, mint egy kis cseléd, a háború cselédje. Ő, aki egyszer levelet vitt egy édes rokonhoz, kispostás. Most is levelet visz, édes kispostás, az élet levelét viszi a rossz halál felé. Lecsavarom a szögeket, és benézek a sarkokba. Öcsém, kis öcsém, kicsiny számfejtő. Látom őt, amint fejti a számokat. Okos kis szemén szemüveg. Benézek a fiókjába, elmozdítom a székeket, és lekaparom a tapétákat.

Ő is egy tapéta.

Most a múltját nézem, összeszedek minden limlomot, tarkabarkát. Szegény kis gyermek. Bűbájos. Vajákos. Vajókás. A kertben ülünk, kis öcsém, és Petőfit olvassuk. Te szelíden korholsz, mert heves vagyok. Minő szelíden emeled a kezed, és pápaszemed öregesen villog. Pedig alig vagy harminc évvel idősebb nálam, kis öcsém, édesem. Szakállad alig őszül még, a csúzt is egy-két éve csak, hogy ismered — de már mász, komolyan, beszéd nélkül.

Sohase szerettél sokat beszélni. Ezt talán tőled örököltem. Most hallgathatsz.

Ezt talán piros tintával kellene írni. Vagy zölddel és feketével, arany alapon.

Mert látlak téged, odakünt, a halál kicsiny udvari lakásában. Ott állasz a rajvonalban, kezedben a nehéz fölszerelés, és okosan, figyelmesen nézel. Trombitálnak: kezdődik a roham. Kéz-kézbe, kettős sorokban rohantok a véres safmulnin át. Szemben már villognak a torniszterek. Magasra tartod a nehéz srapnelt, hogy kellő időben áthajítsad. Vigyázz, kész, rajta — balra arc! — vezényelsz. Már áll a roham. Kettős sorok — balra át — kiáltod, és kiragadod pajtásod kezéből a mündungszdeklit — előre!

Menj, kis öcsém. Menj te, aki erős, bátor, fiatal vagy — nálam alig harminc évvel idősebb. Menj, és ne gondolj rám, ne törődj velem, ne sajnálj amiért reszket a szívem érted, és szájam elferdül. Ha megszakad is a szíved, hogy nem vigasztalhatsz, csak menj. Ne sajnálj. Menj.

Én maradok.

Meggyújtom a havannámat, és úgy tűnődöm. Mi értelme van, minek, ki tudja. Felgyújtom a gyertyákat. A tea halványan, keserűen sötétlik, elfelejtettem meginni.

Öcsém. Milyen kár, hogy nem ismertelek. Milyen lehetsz, kis harcos számfejtő. Sohase láttalak. Milyen kár, hogy tizenöt évvel ezelőtt, hogy a világra jöttem, téged Kecskemétre vittek egy rokonhoz, és azóta se jöttél haza. Állítólag nem is biztos, hogy az öcsém vagy, sokan azt mondják, hogy a nagymama tévedett, te nem is vagy a világon, ő összetévesztette a dolgot, a Málcsi néni kislányáról volt akkor szó, aki később könyvelőnő lett a műjéggyárban, és Kassán lakik. De én őt se láttam soha.

A tea kihűlt már, nincs kedvem meginni. Szegény, szegény, szomorú életem. Már teát se tudok inni.

Legenda vagy.