II.

a »színes« riporter,

„MINDEN BIZONNYAL..."

Látogatás a vezérkar főnökénél. — Tudósítónkat kihallgatáson
fogadta a tábornok úr. — Saját tudósítóinknak a magas
katonai tekintély nyilatkozik. —Kollégánk a főhadiszálláson
meglátogatja a vezérőrnagyot. — A háború egyik legfontosabb
tényezője beszél újságírótársainkkal. — Saját ismerős
kartársunkkal, a lap belső munkatársával, akivel
mindnyájan jóba vagyunk, szóba lett állva.

— Tehát lehet?

— Lehet.

Még egy pillantást vetünk az udvarra, ahová a súlyos sebesülteket szállítják — gyorsan elbúcsúzunk egy haldokló káplártól, aki hallván, hogy a vezérőrnagy úr hajlandó fogadni, csillogó szemekkel biztat „Csak menjen, szerkesztő úr, menjen, én ráérek". Mi tagadás egy kicsit megdobban a szívünk.

Egy egészen egyszerű udvaron vezet keresztül a szimpá-tikus tiszt — sehol semmi nyoma a fényűzésnek, puritán egyszerűség jellemzi a falakat, a földet, a kerítést, a távolból idelátszó hóborította hegyeket, s az ég kék harangját, mely reánk borul. Igazi, katonai egyszerűség. Ilyenkor érzi az ember, mit jelent ez a szó „katonaság".

Az előszobán keresztül egy másik várószobába vezetnek. Körülnézünk. Négy függőleges fal vezet lefelé a tetőzettől egészen le, a padlóig. A padló vízszintesen húzódik el lábaink alatt — sehol semmi dísz, cikornya rajta. Nagy idők, nagy emberek — villan át rajtunk hirtelen.

De riadjunk föl tűnődésünkből. Nyílik az ajtö _ egy középtermetű, kissé halvány, fölfelé fésült fej jelenik tneg az ajtó felső felében, mintegy másfél méternyire a küsbbtől, sejteni engedve, hogy alatta egy törzs és lábak következnek. A tiszt int nekem — ő az.

Katonaruhában van: kék zubbonyban, a zubbonyon érmek. Sapka nélkül is percig se lehet kétséges, hogy ez az ember katona. A szemek szelíd és mégis férfias nézés bizonyos szelídségre enged következtetni, mely azonban ⁿincsen férfias erő híján! A szemöldök erős, szigorú vonala ^sejteti, hogy olyan emberrel van dolgunk, aki, ha akar, erős és Szigorú is tud lenni egy személyben. Állát borotváltatja — ez az ember nem szereti a fölösleges dolgokat, ez az ember szereti az egyenes, gyors elhatározást, gyors végrehajtást: ez az ember, úgy képzelem, ha arról van szó, hogy egy dombot elfoglaljon, melyet az ellenséges katonaság beborított: egy pillanatig se habozik, hanem úgy söpri le őket gépfegyverével a dombról, mint ahogy az állát leborotváltatja egyetlen bi2tos borotvalendítéssel!... Érteni kell ahhoz, amit ez az arc beszél, anélkül, hogy megszólalna.

De megszólal.

— Ön, ugyebár, ha nem csalódom, igen tisztelt Szerkesztő úr, mint lapjának e célra küldött munkatársa, oly cglból óhajtana beszélni velem, hogy bizonyos kérdésekre ^alkalmas választ megkapni módjában lehessen? — mondja egys2erűen, keményen, röviden. Ez az a hang, ilyen lehet ez a hang akkor is, mikor a vérzivataros halálharang kutyái ugatnak Ugyan_ ezen a hangon kiáltja bele az ágyú torkába rövid, kérlelhetetlen parancsait, mikor a halál nagy fülbemászói, a gránátok sétálnak kényelmesen a levegőben jobbra-balra kacsingatva, hogy kit sújtsanak le váratlanul... örökre...

— Mi otthon lázas érdeklődéssel ügyeljük az eseményeket, méltóságos uram.

Kedvesen, egyszerűen, komolyan bólogat, felülről lefelé azzal a mozdulattal, amivel csak katonák bólogatnak. Ezzel a bólogatással bólogat akkor is, mikor jelentik, hogy a katonák áttörték az ellenséges állást — s várják az új utasításokat.

— Hja, persze. Hát hogy vannak otthon az urak?

— Jól vagyunk, amennyire az ember világháborúban jól lehet.

Figyelmesen néz rám, jobb kezét kicsit fölemeli. Ezzel a mozdulattal emeli föl jobb kezét a csaták tüzében is. Feszülten figyelek.

/— Persze, persze — mondja percnyi szünet után. Fölhasználom a kedvező pillanatot — most, vagy soha! Látom, hogy várja a kérdéseket.

— Mit gondol, méltóságos uram, milyen hatással lesz a most folyó világháború Európára és Európa népeire?

Azonnal válaszol: úgy látszik, ezen a kérdésen már sokat töprengett.

— Nézetem szerint nagy és fontos hatással lesz Európa minden, de mindenesetre legtöbb népére.

— S szabadna megkérdeznem, méltóságos uram: éreztet-

ni fogja magát ez a hatás?

Pillanatig habozik.

— Én azt hiszem: igen — mondja erős, biztos hangon, s hozzáteszi még azzal a határozottsággal, amivel olyan ember beszél, aki nem szokta visszavonni, amit mondott: legalább nekem úgy rémlik.

Még egy kérdést tyoszogat a belső vakmerőség.

— Tehát valószínű, hogy lehetséges?

— Minden bizonnyal — mondja, és a kezét is nyújtja már. A kihallgatás véget ért.