VIII.

... az ünnepelt író, aki szintén megnézte,

ÁTTÖRÉS PERGŐTŰZBEN

Sajtóhadiszállás

A lafettáknál három tiszt áll, és valamit integetnek a kezükkel: előrebökik az ujjukat, aztán megint visszarántják — innen, a két fa között, ahol autónk áll, úgy néz ki, mint a svédtornázás, vagy mint mikor valaki az ujjait ropogtatja és számol. És mikor előrebökik az ujjukat, azt mondják „meg" és mikor visszarántják, azt mondják „glesz". Ebből annyit hallani végre, hogy „glesz". És minden „glesz" után egy sipító hang így tesz „zimm" — úgy, hogy az egész összefolyik és így hangzik „gleszim".

Most ez a gleszim van itten, az egész világ gleszim és mindenütt, északon és délen. Franciaországban és az ír partokon azt mondják egymásnak: gleszim. Ez, úgy látszik, így van.

Ezt a gleszimet úgy hívják hivatalos nyelven: pergőtűz.

Az ezredes megáll előttünk, és valamit csavar egy tárgyon, aztán fölemeli és körösztülnéz. Visszafordul és int, nem értem, mit mond, a sofőr érti, és lassan megindul. Az ezredes fölemeli a kezét, mintha egy láthatatlan drótot fogna meg a levegőben, szinte hallani lehet a drótot, amint így tesz: ssss.

Most egy dombra érünk, aminek olyanféle formája van, mint egy széknek — a szék támlája kifelé van fordítva, három egyenes fa, amin keresztül ki lehet nézni, és lent terül el a síkság, mélyen alattunk, egészen a láthatárig, ahol vékony vonalak húzódnak. Az ellenséges lövészárkok.

Ha így nézi az ember, semmi különöset nem lát rajta — egy nagy tepsi, aminek a széle föl van kunkorítva, és az egész be van kenve zöld vajjal. Elöl, közvetlenül alattunk az ágyúk és az ágyúk előtt, kis távolságban egy vastag, tömött, töltésszerű vonal — az összecsavart lepény, a tepsi szélén. Ez a lepény a mi gyalogságunk.

Az ezredes odajön, és udvariasan köszön. Bátorítóan mosolyog ránk. Wir werden etwas sehen, meine Herring. Így mondja Herring, vagy legalábbis így lehet érteni. A sofőr megmagyarázza, hogy támadás lesz; a szemben levő állásokat, amiket hat hónap óta tart az orosz, el kell foglalni.

Kimászunk a két fa széléig, most a szék támláján himbálózunk és lenézünk. Előttem egy fű áll és néz.

A gleszim most egészen lent van, mélyen, és már csak úgy hallani: szi, szi. Fél óra telik így el. Erős, kis robaj hallatszik, nem túlságos. Egyszerre, mintha remegni kezdene a levegő. Valaki meglök, mond valamit, nem hallom, csak a szája mozgásából értem, hogy most, most, nézzek minden szememmel.

Kinézek. Nem látok semmit, a meine herring sem lát semmit. De igen: a tepsi szélén a lepény mintha lassan mozogna: fortyog és fölfúvódik, mintha begyújtottak volna alája. Aztán óvatosan kifordul, rá a tepsire és szélesedik. A fortyogás egyre nő, brumm, brumm, így tesz. Meini herring.

De csak ezt hallom és ezt látom, és közbe a fűre fölmászik egy katicabogár, óvatosan dörgöli a lábait. Az egész világból, a gleszimből és a tepsiből és herringből, ez a katicabogár dörgöli a lábát, és egy percre elszörnyűködik az ember. Milyen furcsa. Ma egy éve a Margitszigeten ültem, és kávét ittam, és a pincér azt mondta: alásszolgá, urasága. És a kávéház még most is megvan, és az emberek ülnek, és málnaszörpöt isznak, és irodalom van, és azt mondják: Kovács úr, eljön a színházba? Kovács úr szívesen szokott színházba járni, ma mért nem jön színházba, Kovács úr? — és Kovács úr, doktor úr, azt mondja: igen, esetleg, kellemetesen, miért ne, doktor Doktor úr. Hol van ez? Mi volt ez? Szavakban beszélnek. Múlt héten egy feldspitálban láttam azt a pincért, be volt lőve a melle, de nem akart feküdni, három napig ült egy szétlőtt ágyú csövében, és folyton tüzelt, már belelőttek, lőtték az ágyút, a földet, pincért, de a pincér hangosan nevetett, és egy hosszú rudat kidugott a csőből, amire az volt írva „Az Est" — és vicces kuplékat mondott, és néha csendesen azt mondta „idi samjám", így mondta „idi samjám", de az „idi samjám" nem gyött.

Igaz volt az, hogy éltem és kávéház volt és újságok, amikbe írtam és csészék és emberek?

Most nem erről van szó. A sofőr lehozza a csokoládét az autóból, terít nekünk, és ő is szürcsölni kezd. Párnát tesz alám, hogy jobban kihajolhassak, és mozog a fejével, hogy nézzek.

Nézem.

A lepény már kifordult, és lassan szétterül a tepsin. Most kiderült, mi volt a lepényben: zöld piszke volt benne, ez a mi hetvenhetesünk. És néhol egy szem mazsola kiesik a tepsi szélére, egy piros vagy barna mazsola, és akkor két fehér mazsola odaszalad, beteszik a hordágyba, és hátra viszik. És közbe gleszim és megint gleszim.

De a másik oldalról is forog valami: cukrozzák a lepényt. A gépfegyver mint a filmek perforációsgépe, működni kezd.

Egy finom arcú, fiatal testőrtiszt fut le hozzánk az autó felől. Messziről integet, V betűt csinál a két karjából. Egy szakácskatona a feketét osztogatja ki éppen köztünk.

— Megvan! Megvan!

A vonalat elértük.

Lenézek. A lepény szétterült, a tepsi szélén fölkunkorodott.

Szeretnék kiabálni valamit. De csak annyit tudok mondani: igen.

És eszembe jut, hogy most odahaza az emberek sétálnak az utcán, és nézik a házak tetejét, és lélegzetet vesznek. Valami különös láz fog el, valami sajnálkozó harag, és akkorát hörpentek a feketéből, hogy megégetem a számat.

Idi samjám.