A TESTŐR

Néhányszor azért mégis végigment a hideg a hátamon. Nem, nem, mondtuk szégyenkezve és kicsit elszontyolodva: ezt talán mégsem szabadna így csinálni, bohózatnak — és néhányszor — irodalom ide, irodalom oda és szakszerű értékelés oda, szakszerű értékelés ide — és néhányszor szégyenkezve és kicsit aggódva fordítottunk egy lopott tekintetet a mellettünk ülő úrhölgy felé, aki nagy kalapban és parfümös szoknyákban képviselte feleségünk, szeretőnk, távoli reménységünk —s aki most nem figyelt ránk, nyitott ajakkal és nedves, gőgös szemekkel szívta be a színpadról azt, amit régi, rossz időkben úgy hívtak: kedély és érzemény nemesbítése, kérdések megoldása, a rosszaság és butaság ellen hatékony jellemrajz és a szépség és okosság és jóság jóváhagyása. Ne tessék engem lemosolyogni, hogy aszongya, ki beszél itt morálról, hiszen ez bohózat, abszolút művészi (szóval nem erkölcsi) szempontok jöhetnek itt csak számításba s csak önmagában való exkluzív értékekről lehet beszélni, melyek éppen a morál szempontját exkludálják. Én ezt mind értem, jól van: de egy régi vicc jut eszembe, a kutyáról, amelyik ugat, s amelyiktől mégis óvatosan félreugrik a ravasz zsidó, mondván: én tudom, hogy amely kutya ugat, az nem harap — de hátha a kutya nem tudja? Én azt is tudom, hogy amely morál bohózatnak van feldolgozva, az nem harapja meg az erkölcsi érzésem — de hátha az erkölcsi érzésem nem tudja? Az erkölcsi érzésem elvontan, ösztönnek fogja fel a darab sűrített értelmét. A sűrített értelem pedig ez: a nő hazudik, és a hazugság öl — a nő hazudik, a nő hazudik, a nő hazudik! És idők múlnak, elfelejtem a bohózatot, és elfelejtem Molnár Ferencet, de ami benne eszme és ösztön volt, tovább él bennem, mint eszme és ösztön: nem bohózat és nem komikum többé, hanem tudat. „A nő hazudik" ez a tétel, mely tegnap este, mint egy nagyon finom csepp vitriol hullott a szívem érzékeny bőrére, és ott csiklandozó, kacagtató bizsergés érzéseit váltotta ki: nem párolog el, hanem elkezdi enni a szövetet, és belefúródik a szívembe. S azontúl, ha a jövő fájdalmas ködén át visszagondolok rá, ez a luk úgy áll már szívemben, keményen és dacosan, mint a kés. És eljön majd egy perc, mikor elsötétült homlokkal, az őrület és nyomorúság halálos bánatával agyamban nézek két tiszta és vidám szembe és eltorzult, béna szájam legörbülve, borzongva dadogja még egyszer a rettenetes tragikumot: a nő hazudik. Hol lesz már akkor a bohózat s a vidám paradoxonok és inger-1ő szójátékok, melyeknek távolából csak ez a tétel áll ki még, mint egy szikla, komoran és fenyegetőn: a nő hazudik —?

Akkor meg fogom érteni, hogy ez tragikum: hogy úgy magában, mint megismerésből: ebből csak tragédiát lehet csinálni, olyat, amilyent Strindberg csinált. Hiszen, ha így bővülne a tétel: „A nő hazudik, s az ostoba és kicsiny emberek megérdemlik, hogy a nő hazudjék" — ez lehet vígjáték, és az is kell hogy legyen. Moliére is így dolgozott: a fortély és kijátszás husángjaival szemünk előtt agyonvert mindenféle embereket, akik sírtak és nyöszörögtek, de mi nevettünk rajtuk, és ez az érzésünk meg is maradt, mert ostoba és rossz emberek maradtak a színpad porondján. De Molnárral nevetünk, és borzongani kell: rossz nevetés ez, ennek nem jó vége lesz.

Nem szabadna ezen nevetni. Gonosz álom, le kell rázni ezt. Furcsa egy igazságszolgáltatás megy itt végbe, uraim. Apró és gonosz dolgok, kis hazugság-férgek, kiássák egy férfiember szívét (hiszen ez az asszony a valóságos életben ostoba és rossz kis nő, aki csak érzékeinknél fogva tartja marcaban az életünk) — a férfi arca rettenetesen eltorzul kínjában, és Molnár monoklival a szemében így szól hozzá: milyen szép kis, ostoba hiú pofát tetszik vágni uraságának. Kell még egy pofon uraságának? Egy hasba lépés nem kell még uraságának? Rettenetesebb, perverzebb, komikusabb és borzongatóbb párbeszédet életemben, nem hallottam mint A testőr egyik jelenetében: azt, mikor a férfi és nő együtt beszélik meg, hogy mit hazudjon a nő, amit elhihessen a férfi, hogy ne kelljen elpusztulnia. Hiszen ez szívszorongató.

De megálljunk csak: így nem alkuszunk. Ilyen egyszerűen mégsem intézzük el a férfi és nő életviszonyának kérdését. Ez a nő, a Molnár novelláinak ez a tipikus hőse, megint egyszer túljárt a férfi eszén, és a végin talán még a szerzőt is megtévesztette — egy pillanatra legalább keresztülvillant az agyamon, vajon bizonyos-e benne maga Molnár Ferenc, hogy a színésznő nem ismerte meg férjét a második felvonásban? Ő, aki az Ördög második felvonásában egy helyen magát a címszereplőt ingatagnak mutatja egyszer a nőismeretben — ő bizonyosan nem merne határozott választ adni erre a kérdésre. De mindegy. Abban a percben, mihelyt felismertem, hogy a helyzet tragikus: — vége van ennek az okosságnak, és egészen másképp látom most a nő győzelmét. Akkor egészen komolyan és megvetően azt mondom: könnyű győzni a mámorban, és könnyű okosság az, mellyel a nemi nyomorúság perceiben kerül fölénybe a nő. A tragikumban a megölt és el-pùsztított férfi győzött igazán, akit egy meghatott és felrázott közönség lázongó fájdalma bosszul meg.

Ezt akartam mondani végeredményben: a mámor tragikumát Molnár nem érzi, csak tikkasztó forróságát, és azért tudta ilyen szövegezésben vígjátéknak látni meg ezt a tragédiát. Kiváló, öntudatosan elfogult, erős akaratú, hatalmas szuggeráló erejű író: igazán zseniális író. Két pont a drámában mégis azt mutatja, hogy érezte, nem szabad minden felelősség és komolyság nélkül kacérkodnia az igazi tragikummal: az egyik a férfinak az utolsó felvonásban való jellemzése, mikor a legnagyobb fájdalom perceiben összevész feleségével, hogy ki a nagyobb színész. Itt mintegy azt látszik mondani, simogató és elsimító kézzel: nem kell őt sajnálni, lássátok, nem fáj neki olyan nagyon. Ennél a pontnál melegen és igazán, felszabadulva nevettünk. A másik nyugalmas pont a befejezés — egy méla és édesen fájó akkord, egy békés és nyugalmas szomorúság egyszerű sóhaja, amelyet így fejeznék ki: —a férfi jobban szereti a nőt, mint a nő a férfit.

Színjáték, 1910. november 24