TURCSÁNYI ELEK
A TÁVOLODÓ

Meg ne tévessze az olvasót az akvarell-színeknek az a szinte biedermeieresen gyengéd tónusa, amiből e versek és novellák anyaga szövődött. Turcsányi Elek, e magányos ösvényen járó régi ismerőse a valódi ritkaságok ritka gyűjtőinek, ha mindenáron el kell helyezni térben és időben, inkább forradalmárnak számít — első novelláját, a hírhedt Halott Val-demár lelkét hivatalos irodalomtörténeti osztályozás jelölte meg az úgynevezett „nyugatos", akkoriban ultramodernnek értékelt irány iskolapéldájául. Ha mégis, új kötetén merengve, ott ködlik hangulatunkon amaz „ódon furcsaságok" illata, ha álomlabirintusain követve a rejtélyes kalauzt, néha mintha E. T. A. Hoffmann, néha mintha Dickens kísértetének elcsapó árnyéka legyintene meg — az álomkép sajátos eredeti ízét meg nem bontja az emlék: emlékeztet anélkül, hogy emlékezne — rokonságot érzünk ott, ahol más, eredetieskedő írónál könyörtelenül kilógna az irodalmi hatás lólába.

Nem, ezeket az álmokat határozottan az álmodta meg, aki megírta. A furcsa, távoli szavak, furcsa, távoli dolgok szeszélyes kapcsolatát csak olyan valaki hangolhatta így össze, akinél valóban összefüggnek az öntudatlan mélyén. E. T. A. Hoffmann helyett mondhattam volna mást is, nem is írót, hanem egy kort, hangulatot, várost, akármit, aminek képzetét éppen úgy tudat alatt kapcsoltam — olvasás közben, teszem fel, folyton ez a szó járt az eszemben: „velencei álom" és határozottan ott lebegett előttem a lagúnák sötétlő árnyéka, holott sehol, az egész könyvben nincs szó Velencéről. Zenei asszociációk ezek, nem értelmiek — szépségüknek értékelésére csak az idegek adnak fedezetet, akárcsak a muzsikában. Valami mélységes muzikalitás fűti át Turcsányi legkisebb kompozícióját is — mintha hegedűszó mellett készültek volna, titokzatos, belső ütemre. Különösen a Kis Brisbane kelti ezt a hatást — ennek a remekbe készült miniatűrnek egyébként, kiemelkedve a többi közül, érzelmi és gondolati anyaga is a legnemesebb, legritkább hőfoknál vegyülő elemekből: jóságból, szeretetből, humorból, részvétből kristályosult.

Egyébként, hogy Turcsányi gyöngédsége korántsem gyöngeség, hogy pianója, mint a valódi művésznél, elfojtott for-tisszimók hanganyagából készül: annak bizonyítására egy versét emelem ki, az Üzenem címűt, mely karcsú, egyszavas sorokból pattanó versszakaival, recsegő, éles és sikoltó vallomásával úgy szökken elő a kötet csendes felszínéből, mint a gejzír, tenger alatti vulkán robbanását sejtetve. Utána még zeneibb a csend is, megdöbbentő és elgondolkodtató — pillanatra valóban érezzük, amint egy magános lélek elhaló kiáltással távolodik az élettől, hogy a szívünkhöz közeledjék.

Az Est, 1927. november 18. 2.