A SZÍVEK VIGASZTALÓJA

(BRÓDY SÁNDOR)

Mikor az ember határozni akar, hogy tegye vagy ne tegye, kis jelentőségű dolgokban, például, hogy otthon vacsorázzon-e vagy vendéglőben; hogy a Balatonhoz menjen-e nyaralni vagy a Lídóra; hogy megnősüljön-e vagy inkább ne; hogy főbe lője-e magát vagy tovább éljen; hogy leszúrja-e a csábítót vagy futni hagyja — szóval apróbb és jelentéktelenebb alternatíváiban életünknek rendesen a mellénygombjainkhoz szoktunk fordulni tanácsért. Nyilvánvaló, hogy minden kérdésre ugyanolyan határozott igennel lehet felelni, mint amilyen nemmel — amire tulajdonképpen kíváncsiak vagyunk, az mindig csak a hangsúly. Nem ismertem még embert, aki szebben hangsúlyozza ugyanazt a választ, amit a mellénygombon is megadott volna, mint Sándor bácsi. És akármit határozunk el végeredményben, akárhogy fordul elébünk, akármit cselekszünk is, az mind Sándor bácsi tudtával és beleegyezésével történik, azt mind Sándor bácsi tanácsolta. Ami szerelem, házasság, nagy mű, büszke vállalkozás történt itt húsz esztendeje, azt mind Sándor bácsi találta ki, határozta el, látta előre, helyeselte utólag. Nem lehet Sándor bácsiról írni, mert az ember mindjárt saját magáról volna kénytelen beszélni — mert, ha kimondod, hogy Sándor bácsi, akkor nem ő jut az eszedbe, hanem saját magad, mikor szerelmes voltál, mikor először akartad főbe lőni magad, mikor sírtál a boldogságtól, és mikor úgy fájt, hogy már csak röhögni tudtál rajta, ez jut eszedbe Sándor bácsiról, mert ő tudta ezt, őhozzá mentél és futottál, megzavart lélekkel és fekete káosszal a szívedben^, és őtőle jöttél el, csendesen fütyörészve, tűnődve a furcsa életen, mely íme van, mindenen túl és mindennek ellenére. És ha meggondolod utóbb, hogy tulajdonképpen mit is hallottál, csodálkozva emlékszel Sándor bácsi furcsa stílusára, és csodálkozva eszmélsz, hogy semmi pozitívat nem mondott. Erre a sajátságos stílusra, mely mintha csupa negatívumból állana. „Hogy tetszik ez a vers, Sándor bácsi?" „Nem érdektelen." „Hát mit tegyek, Sándor bácsi, mit gondol?" „Én azt hiszem, fiam, nem azt, ahogy csinálod." És most, hogy valamit még mondani szeretnék róla, és idegesen írok egy ötletet, íme, itt van ő, ebben a percben lépett be, idejött és megsimogatja a fejem. Sándor bácsi, az istenért, segítsen ki — éppen magáról írok. „Ne írd azt rólam, fiam, hogy nem vagyok szőke és nem vagyok karcsú és nem vagyok fiatal." Nem, nem, Sándor bácsi, nem írom — nem írok semmit, leteszem a tollat, magamra gondolok, és tűnődve fütyörészni kezdek, és már jól érzem magam.

Színházi Élet, 1918. december 22. 24-25.