KARINTHY FRIGYES: A ZÖLD TINTA KIAPADT...

1.

Remélem, az egyszerűbb igényű olvasónak tetszik a cím, mely alatt Kosztolányi Dezsőnek, a nagy költőnek s nekem régi jó pajtásomnak és igaz barátomnak halálához szólok fájdalmas szívvel: hiszen Kosztolányi köztudomás szerint csakugyan zöld tintával írt s nyilvánvaló, hogy nem ír többé, s hogy ez nagyon szomorú. A választékosabb igényű olvasót viszont meg kell nyugtatnom, még akkor is, ha fent említett szerény igényű olvasó megsértődik, vagy éppen cinizmussal vádol ezért, azzal a vallomással, hogy a cím két végére alattomban macskakörmöket képzelek. Idézőjeleket, némi gúnyos és karikirozó utalással azokra, akiknek az efajta címek tetszenek, akik viszont meg fognak ütközni, ha őszintén bevallom, hogy szegény, kitünő barátom még élt, mikor ezt a címet az ő mulattatására kigondoltam.

Még élt, éppen csak élt, egy nappal halála előtt voltam kint, a János-kórházban, egy percre láttam; utoljára. Aludt, nem vártam meg míg felébred, nem mertem volna a szemébe nézni. Tudtam, hogy vége van. És hazafelé menet beszélgettem vele a döcögő kocsi mélyén, ahogy lelkünk legmeghittebb testvéreivel szoktunk, nagy távolságokból is izgalmas és szenvedélyes pillanatokban. «Hát meghalok, röhöghetsz, - mondta Desiré - mintahogy minÈdketten röhögtünk, mikor - emlékszel? - egyik kedvenc játékunknál, egymás halálát ábrázolva ott ültem a dívány melletti széken, te hangosan hörögtél, én pedig udvariasan sóhajtoztam és halkan, kenetes hangon beszélgettem is az orvossal, ahogy ilyenkor illik». «Igaz, Didus, így volt, hát arra emlékszel-e mikor Tatatóvároson, pünkösd vasárnap sok prominens és nagynevű írótársunkkal együtt városi autóbuszon mentünk valami kultúrünnepségre s egy zökkenőnél Te felvetetted az ötletet: mi volna, ha most az egész társaság belefordulna és elpusztulna a tóba?» «Hogyne emlékeznék, nagy verseny indult meg, hogy milyen címmel jelennének meg holnap a lapok» «Úgy van és ne is tagadd, én vittem el a pálmát ezzel a címmel: «A Magyar Irodalom Fekete Pünkösdje.» «Igen! Igen! újból gratulálok! Tökéletes a maga nemében... Az ám, jó hogy szólsz - hát a nekrológommal mi lesz? Írnod kell, szerencsétlen, és én kárörömmel figyellek majd a sír páholyából, ahogy erőlködsz... no híres, mi lesz a nekrológ címe?» «Hát kérlek... valami nagyon megható kell..., hm, várj csak... mit szólnál ehhez: A Zöld Tinta Kiapadt. Tudod, pontokkal utána, hm?» «Óriási, remek! Telitalálat!»

- Remek! - raccsolta ismételten és hápogott a nevetéstől.

2.

És ezzel nemcsak a halotti tor könnyes hangulatába szeretnék enyhítő derűt csempészni, intim hanggal, hivatkozván nagyszerű barátunk kedélyére és fölényes, tökéletes érzékére mindennel szemben, ami fonák, humorára, ami nélkül nincsen nagyság. Kosztolányi jelentőségének nemcsak emberi, írói szempontból is lényege volt a formai tökéletlenség, üres szólamok, szakállas szavak, tehetetlen nagyképűség, igazságot és valóságot leplező «érzelmes» tremolók és szónoki falzettek, megrekedt és megzápult ártalmas konvenciók - röviden és kereken: a hazugságok elleni fáradhatatlan, mindig résen levő, pillanatra se alkuvó ellenszenv és harci készség, az alpári közönségességnek, otrombaságnak, lelkiismeretlenségnek és pongyolaságnak - annak az egész «Niederträchtigkeit»-nek megvetése, ami a világ, s ami Goethe szerint mégis «das Mächtige, was man sich auch sage». Igen, bizony, hatalmas, a leghatalmasabb tehetetlenségi erő s aki nem bírja és lázadozik ellene, világ kezdete óta tragikus, vagy komikus hős és vértanu, akár Plátonnak hívták, akár Don Quijote-nak, Cyranónak, Heinenak, Voltairenek, Chestertonnak, vagy Kosztolányinak. Utóbbi harcát az tette súlyosabbá, hogy a hadszíntér egy retorikus kultúrában nevelt nemzet és ország olvasója és közönsége volt. Mindegy, ebben a harcban nincs és nem is lehet béke, ezért nem is fontos a kudarc, vagy látszólagos győzelem. «On ne se bat pas dans l'espoir du succés.»

3.

Mert ez volt az ő igazi purizmusa és nem szőrszálhasogató szóbogarászás: ádáz harc a «giccs» ellen, az ízléstelenség és modorosság ellen, amiben mélyebben és helyesebben ismerte fel minden bajok és nyomorúságok forrásait, mint ahogy apostolok és moralisták vélik felismerni az emberi természet misztikus, eredendő bűneiben. Az «Így írtok ti» megjelenése óta (amiről ő írta a legtalálóbb, legvilágítóbb, engem is felvilágosító tanulmányt) hallgatólagos összeesküvés és cinkosság volt köztünk, politikai és irodalompolitikai vérszerződésnél szorosabb, egy életen át, amihez képest közönyös véletlennek számít természetek, hajlamok, hitek vagy akár világszemléletek eltérése, sőt szembekerülése. Felismertük egymásban az ostoba tekintélyek és rossz hagyományok világszervezetét és védő hadseregét rajtaütéssel piszkáló és bosszantó kis guerilla-csapat frank-tirőrjét. Az ő l'art pour l'art elefántcsont-tornya és az én «felelős ember»-em - homo aestheticus és homo moralis - minő lényegtelen, alaki vita volt ez köztünk a bizonyossághoz képest, hogy a szellem ébersége és virrasztása nevében mindketten gyűlöltük a tunyán szundikáló szellem motyogását és félrebeszélését és ahol lehetett, harsogó nevetéssel trombitáltunk a fülébe, csiklandoztuk meg mindentszéttaposó lúdtalpait. Homo aestheticus, homo morális - minő zavaros, homályos jelző a homo ludens és homo curiosus, kiváncsi ember és játékos ember helyett! Nemcsak zavarosak és homályosak - a legszebb, hogy még csak nem is ellentétesek.

4.

Csak a zavaros, homályos fogalmazás állította őket szembe egymással. Kosztolányi mindig alkotott, soha nem «fogalmazott», ezért elkerülte figyelmét, hogy ezen a ponton ő benne sem volt ellentmondás, csak a típusok kontár, rossz képviselőivel szemben táplált ellenszenve hitette el vele, hogy ő esztéta és nem moralista. De van jó fogalmazás is s a szellemi felfedezések nem is mások, mint jó fogalmazásokkal behelyettesített rossz fogalmazások: ilyenek pld. a paradoxonok is, amik nem lényegi, csak a félreértésekből származó ellentmondásokat fejezik ki. Ha a rossz fogalmazásból származó ellentmondásokat megszüntetjük, már meg is történt az igazság felfedezése - a világ megváltása se más, mint új, jó fogalmazása az amúgyis sejtettnek, a régi rossz helyett, ha paradox is - a «szeresd ellenségedet» nem ellentéte, csak szabatosabb, világosabb, fínomabb, tökéletesebb, modernebb kifejezése a régi tételnek: «szeresd felebarátodat».

Homo aestheticus, homo moralis - de hát nem ugyanaz, végső és legmagasabb fokon, szép és igaz - igaz és jó? Hányszor idézzem még Da Vinci nagy mondását, mikor fejcsóválva megállt repülőgépe előtt, amin tíz éve dolgozott, fabrikálta és faragta, de mégsem akart a levegőbe emelkedni - megállt és ihletett, tíz évben egyszer adódó villanással eszmélt rá a baj okára:

- Ez a gép nem lehet jó, mert nem szép.

5.

Vagy talán nem úgy kezdte ő is, mint minden nagy költő? Világot átfogó érzéssel, apostoli gőggel, napoleoni haraggal, ezeket a sorokat:

«Cibáljátok ruhája szegletén,

Ha nincs erőtök, majd segítek én.

A boldog őrült, ki mindent leront!»

talán nem ő írta első kötetében, a Négy fal között-ben. «Übermensch» mottó alatt? Igen, végigszáguldott ez a Pegazus is az emberi szellem szféráin és a végső tanulságok sztratoszféráit is megjárta. Nem becsvágy, vagy erők csökkenése, hogy «leszállította igényeit». Ő tudta, hogy nem igények leszállításáról van szó. Sinclair Lewis érdekes regényében az Arrowsmith-ben az élet titkát kereső, rajongó, fiatal orvos végül szerelem és kudarc és anyagi és erkölcsi sikerek után mindent otthagyva elrejtőzik egy kis faluban, ahol megtalálta élete célját és értelmét. Egy elhanyagolt kis baktérium van a világon, milliméter ezredrésze az egész, ennek a természetét, hajlandóságát neki kell pontosan meghatározni, ezért van a világon. Nem is jött volna a világra, ha ez a baktérium nincsen és minden világmegváltó cél és gyötrődő becsvágy ezért volt csak, hogy most betöltse hivatását. Kosztolányi is ráeszmélt, hogy felhők fölé ugráló «nagy akarás» sok van s van olyan turista, aki megmássza a Gaurizankárt, - de a szellemi világban nem a rikordok számítanak s néha nemcsak nehezebb, de nagyobb feladat is a felkanyarodó lejtőn megállni, hogy egy hegyi kristály, vagy akár sziklazuzmó szerkezetét pontosan megismerjük. Ma már látom, hogy szemrehányásom, amiért a gondolat növekedésében soha nem várta meg, míg a gondolat gyümölcsöt termel: virágjában tépte el, meg hagyta vesztegetni magát a szóvirágtól is, elvetélte az eszme-gyümölcsöt -, hogy ez a szemrehányás nem volt jogosult. Igen, Kosztolányi erről a fáról csak virágokat tépett, de azért, mert tudta, hogy neki ez a hivatása, ezt más nem csinálja meg helyette: valódi botanikus volt, a szónak halhatatlan értelmében. A virágokat könyvbe préselte le, ez lévén az ő anyaga s ime a papíron ott virul és pompázik most is a virág, miközben sok gondosan lezárt dunsztos befőtt, tök és dinnye, amit azóta termelt a «világszemlélet» hóbortosa, ott rohad immár, megpenészedve az út porában.

Sok mindent próbált, aztán megállapodott abban, amihez a legjobban értett - irígylésreméltó, boldog alkotó!

6.

«Tehetségét», ezt a sötét magot, amivel születünk, áldottjai és átkozottjai a szellemi alkotás kényszerének, - ezt a zavaros valamit sikerült mesterséggé tisztítania és csiszolnia, átlátszó lencsévé, amin át feltárul a laikus számára a világ. Csinált magának egy kész és határozott, csak az ő mondanivalóira használható formanyelvet. A Kosztolányi-stílus egyéni, könnyen felismerhető, élesen határolt. Pompásan tudtam karikirozni, mint rajzoló a jellegzetes profilt. Ez a stílus kemény és hajlékony, szavatolt toledói acél. Mondatai rövidek, pattogók, - de milyen tömörek! a cicerói mondást igazolják «nem értem rá röviden írni» - ő úgylátszik, ráért. Van bennük valami lóugrásszerű - két lépés - egyenes lépés - a logika irányában: egy ugrás, oldalt, a képzelet felé. Semmi nincs távolabb tőle, mint a szimultanista és impresszionista higítás: a «Dichter» szó nála valóban sűrítőt jelent. S emellett korántsem expresszionista, mint az «egyszavas mondatok» hipermodern nyegléi. Shakespeare-ért rajongott (fordította is), akinek néha rövid és éles, néha bonyolult és százrétű frázisain bámuljuk - nem is őt magát, közönségét, hogy élvezni tudta az írásművészetnek ezt a raffinált magasiskoláját.

7.

Kosztolányi jól tudta, hogy író és közönség munkatársak, a kor stílusát együtt építik fel. Mily gyermekes, kontár mese és képzelődés, hogy az író «magának ír» és mily erőltetett, émelygős snobizmus, hogy csak «egyéniségének formábaöntéséhez» keres kifejezést. Szó sincs róla, a dolog sokkal egyszerűbb és sokkal komplikáltabb. Az ember fiatalon ír valamit, s valóban, nem nagyon tudja, milyet, - de ime jön a siker, tetszik amit írtam. E tetszésen át úgy nézem meg már most a művemet, sunyin és oldalról, mikor senki se látja, mint ahogy a fiatal leány vet egy gyors pillantást lefelé, akinek először dícsérik a lábait. És ettől fogva azt csinálja, aminek sikere volt. Értsétek meg végre: nektek akarok tetszeni, nem magamnak. Igaz, meg is mutatom néha meztelen lelkem, de csak akkor és annyit, amennyit magam is szépnek tartok belőle. Igaz, a mű tükör, amiben magamat nézem, - de csak akkor, ha tudom, hogy ott álltok a hátam mögött és együtt nézünk a tükörbe. S hogy van közöttünk, aki kendőzi is magát? De mennyire! a lelki kozmetikát valódi művész époly kötelezőnek érzi, mint színész a testit, jól tudván, hogy nem is önmagának, a közönségnek tartozik vele.

8.

Ennél különb és valódibb kötelesség nincs is, és Kosztolányi, a jó művész tudta ezt s mert talpig művész volt, mind az, ami a költőre a jellemző, az emberre is vonatkozott. E hibátlan költői palást mögött valódi úriember élt közöttünk, a szónak confuciusi értelmében. Az emberi kultúrának ez a fölényes ismerője és művelője makulátlan lovagja volt az emberi civilizációnak. Tőle hallottam (akár idézte, akár gondolta, mindegy, önmagáról beszélt), hogy udvariasnak lenni több, mint jónak lenni, mert az udvariasságban mindig benne van a jóság, ami viszont civilizáció nélkül ártalmasabb és rombolóbb lehet a leggonoszabb szándéknál. («Szívekkel verjetek agyon.») Az udvariasságban minden benne van, amit a makacs próféta külön-külön keres, lenézve, olcsó külsőségnek tartva az udvariasságot - benne van az igazi demokrácia és benne van az igazi humanizmus. A zsarnok, aki mindig lehetetlent követel, hogy a lehetőt megkapja, nem érti ezt. Nem érti, hogy Kosztolányi sima és kompromisszumos modora ellenére, épolyan szabadsághős lehetett volna, mint Petőfi, vagy Byron. De az ostobák mindig megalkuvónak tartották az udvariasan habozót, vagy hallgatót és árulónak az emberiesség érdekében megalkuvót. Néhány műveletlen fráter, jobb- és baloldalt egyaránt, az «antiliberálisok» közé számította Kosztolányit, a nyelvészt, akinél jobban senki se tudta, hogy a liberalizmust gyalázni annyi, mint az emberi szabadságot gyalázni, börtönnel biztatni a jövő nemzedéket. Ő ne tudta volna, hogy illuzió nélkül nincs élet, hogy az illuzió kenyérnél és levegőnél fontosabb életfenntartó erő s hogy másrészt legerősebb, legfőbb illuziónk a szabadság? s hogy a hülye, népboldogító törvénykovácsok, alkotmány-csizmadiák, jobbról és balról, éppen ezt az illuziót akarják tönkretenni, konok, szamár fejüknek abban a rögeszméjében, hogy az emberek szívesebben mennek majd egy tiszta és higienikus börtönbe, mint a rendetlen és veszélyes, de szabad nagyvilágba. Mily tévedés!

9.

De a szabadságnak másfél századdal ezelőtt megszületett csecsemője nem hagyja magát a belőle szivárgott nyomorúság-vízzel együtt kiönteni a kádból - nyugodtan pihenhetsz Kosztolányi, aki Egyén Őfelsége bátor, igaz katonája voltál, többre becsülvén az embert az emberiségnél. Nem szeretted az angolokat, közelebb állt szívedhez a latinszellemű francia és olasz - én mégis azok közé számítalak, akik érzésem szerint, az európai civilizációt legmakacsabbul védelmezik most Európában s akik, veled együtt, civilizáció alatt a kultúra terjesztését értik, semmi mást. Emlékedben van valami derü és összhang, ami ezt a szóösszetételt juttatja eszembe, szabad képzettársulásban: «merry England».

10.

Úgy irígylem bátorságodat, amivel nyiltan mertél borzadni a haláltól, nem áltatván magad, szembenézve a szörnyű torokkal, parányi bogár, ahogy kitátotta rád - ezt sem tudtam megtanulni tőled, mint mást se, pedig akartam tanulni. No most megtörtént, átestél rajta. Mondd milyen az, meghalni? A papoló sírbeszéd «befejezett művet», «kerek és kész életet» emleget. Nevessünk össze, Didus. Nincs itt kész mű és torzó - egy pillanatodban benne volt egész életed és nincs benne abban a «halhatatlanságban», amivel ezt a hosszú pillanatot, egy-két évszázad távlatát, jelöli az irodalomtörténet.

11.

Ifjú nemzedék, hallgassátok meg az öregedő kortársat. Legyetek hálásak, hogy itt járt közöttünk. Építőköveket faragott számotokra, használjátok egészséggel, de áhitattal. Nem volt eredeti, magábanálló csodalény, mint a ti bálványotok, nem más volt, mint a többi, csak különb. Többet tett, mint aki új törvényt hoz, - új hangot adott az örök törvénynek. Nem ismeretlen járművet eszelt ki, de újra használhatóvá tette a régit, megjavítván motorját, az emberi szívet. A művészi ízlés és írói lelkiismeret zsenije volt.

Osvát Ernő jubileumán

(Álló sor: Tóth Árpád, Beck Ö. Fülöp, Kosztolányi Dezső, ülő sor: Babits Mihály, Osvát Ernő, Gellért Oszkár)

1923-ban
(Álló sor: Kosztolányi Dezső, Tóth Árpádné, Kuncz Aladár, ülő sor: Fenyő Miksa, Kosztolányi Ádám, Babits Mihály, Laczkó Géza, Tóth Árpád)