A NAPBA NÉZŐ KIS CSIBE

Kis pelyhes jószág: sárga, csöpp csibe

Néném virágos, tágas kertjibe:

No látod, van, ki rólad is beszél —

Emlékeim közt sárga kis levél,

Mely a lehervadt ágon andalog:

Az szól terólad. — Egyszerű dolog!

Én nem restellem, én bizony megírom

Fekete sorsod szép, fehér papíron.

Hisz ő is élt, a pelyhes kis madár,

Rá is sütött az áldott napsugár.

El-elnéztem a szorgos kis hadat,

Üldögélvén az eszterhéj alatt. —

Sok tikkadt, csöndes nyári délután

A régi ház árnyékos oldalán —

Míg tyúkmama köröttem kotkodált,

A csöndes szeder homlokomra szállt,

S a lábaim körül a kis csibék

A csöpp magot csipogva fölcsipék.

Az egyik mégis elmaradt s ijedt

Sipitással fejvesztetten siet

Cipőm hegyén riadtan átbukik

És elfulladva ér a táborig.

Kis szóváltás, még néhány pillanat —

S már ott van mind a szárnyai alatt.

A kis csibe, melyről beszéltem épp!

Kis megbotlott, rohanva szörnyüképp

Egyformák voltak, mint a lencse, mind.

De ezt mégis felismertem megint.

Az aprók közt legapróbb volt talán,

Mégsem maradt az anyja oldalán —

De elcsavargott, messze járva tőle,

Mig elkapkodták a magot előle.

A többi, aki szépen ott maradt

Hol tyúkanyó van, és a jó falat.

Haragudott is tyúkmama nagyon,

Hogy ily izgága gyermeke vagyon.

Megtépázta a borzas üstökét.

Ha meg nem ette a kenyér belét.

Egy szó mint száz: apró maradt nagyon, —

S megtörtént egy verőfényes napon

Megtörtént, mondom, kertünk végibe,

Világot látni ment a kis csibe.

Az én csibémnek tetszett a dolog,

A nagy golyó, mely az égen ragyog,

S mely oly fehér, oly ragyogó, oly szép...

Mosolygott rá a fénylő égitest.

Be szép, be szép! Bámulja hát tovább

Amint diszében száll alább... alább...

S a kis bohó elhitte, hogy csupán

Őneki ragyog az ég boltozatán.

És szólt a néném: „Julcsa, jöszte már!

Ne sülj a sutba, szorgos munka vár.

Az óra is elverte a hatot,

Add ki hát a baromfiabrakot!"

„Viszem ténsasszony!" „Frissen csak, siess!"

„Nesztek, csibécskék! Beste pulyka, hess!"

És szólt a néném: „Julcsa, Julcsa, látod?

Az egyik ott elhagyta a családot,

És nem eszik, a kis haszontalan! —

No nézd szegényt! Hisz ennek láza van!"

„Az ám, ténsasszony!" — Hozd ide! — „Viszem"

„De azt se tudja, merre van, hiszen!"

Most ott feküdt gyámoltalan csibém

Pihegve néném óvatos kezén.

Csipogva halkan, pityegett a csőre

És nyújtotta a nyakát előre —

„Meg is dagadt, lám, mind a két szeme,

Nem csoda, ha semmit se lát vele."

Néném bevitte gyöngéden, vigyázva,

A szérün át, s a konyhán a szobába

És vízbe mártva gyolcsot, egy picit

Befödte véle égő szemeit.

Én kint ültem az eszterhéj alatt,

Az öreg nap nyugat felé haladt —

A levegő könnyű és tiszta volt.

Fönt a magasban csalogány dalolt,

A vén tyuk is, rendes munkájaképpen,

Magot keresgélt, úgy mint máskor, épen

És vezette virágon s bokron át

A kis csibék feleselő hadát —,

De belülről, az ablak peremén,

A kis csibécske csipogott szegény.

— Ha a tyúkanyó itt volna most, a jó,

A gondos és szeliden altató;

Ó, hogy sietne most hozzá, elébe,

A tollak puha, áldott rejtekébe —

De senki sem jön. És az éj leszáll

A hivó hang vékony siralminál...

Két nap múlott el. Kis bolond csibém,

Csak ott feküdt az ablak peremén,

Kinyújtá sokszor borzas kis fejét,

Hogy lássa, tart-e még a vak sötét?

Mindig remélve, hogy egyszer talán

A nap ragyog majd kis szobánk falán —

Harmadnapon tollát hűs szellet érte,

Fájást nem érzett már égő szemébe.

Két kéz gyöngéden fogta őt körül,

s kiburkoló a nedves gyolcs közül.

Szegény, bolond csibém. Csak várta, várta,

Hogy fürdik majd a forró napsugárba —

Aztán hallott csicsergő zajt, danát

Amint vitték a csirkéskerten át —

Majd földre tették, jó füves helyen

Vigyázva, szép szeliden, csöndesen.

Elhallgatott. Fölötte akkor épen

Madár suhant el, fülébe zummogott

Egy csöpp darázs — el is némult legott —

De bár kutatva és figyelve áll,

Üres és éjsötét a láthatár.

Buksi fejét lehúzva most tehát

Aggódva lépdel a porondon át;

Egy száraz ág feküdt a földön ott.

Megbotlott benne, s menten felbukott.

— Ha nem veszem fel, ott pusztul talán...

Most megriadt. S hogy odanéztem, ép...

Arra futott a lármás csirkenép.

Jött tyúkanyó makogva. Megérezte

Ezt csöpp csibém, s halkan csipogni kezde —

Jelezve, hogy itt van. Megállt a jó,

A szigorú, a gondos tyúkanyó.

S hogy meglátta eltévedt gyermekét

Megcsóválta taréjos, nagy fejét —

Aztán dorgálni kezdte mérgesen:

Hogy honnan jön? Mért oly kevés a tolla?

S miért oly kuszált, mint egy fióka vércse?

S miért tartja csukva apró két szemét?...

— — — És megtépázta borzas üstökét,

Gyakran láttam aztán a kis csibét,

Ha ült a tyúk és szárnyai alatt,

Meg-meglapult a pelyhes kis csapat:

Olyankor bizton ott volt a szegényke

A puha szárnyak áldott rejtekébe.

A vak csibécske pedig ezután

Vakon lézengett anyja oldalán.

Utóbb sokszor találtam őt magába,

Fejét behúzta, reszketett a lába.

Kezembe vettem. Most már hagyta szépen,

Kicsit didergett, izgett-mozgott ott,

De aztán szépen kinyújtózkodott.

Csukott csőrrel, meg sem rebbenve már

Közönyösen a borzas kis madár.

Pár búzaszemet tettem ekkor én

Másik kezembe — éhes, azt hivén:

Nem vette észre. — Ekkor csöpp fejét

A búzaszemhez szorítám előbb:

Előbb gyáván — felbátorodva majd

Bekapott egyet, nagyot nyelve rajt,

Azután gyorsan, furcsa és ijedt

Mozdulattal, mint aki siet,

Mint aki fél, hogy nem hagyják tovább,

Vagy elvesznek belőle legalább:

Úgy kapta csőrbe, úgy nyeldeste begyre

A magokat, szemenkint, egyről-egyre.

Aztán megállt. Butácskán, csöndesen,

Figyelve várt kinyújtott kezemen.

A földre tettem. Nem tudott tovább

Hogy megbotlott a kékes, vézna láb.

A fáskamrába vittem hát szegényt,

Kerestem egy alkalmatos edényt,

Kibéleltem pihével és mohával,

Tettem hozzá morzsát, búzát, vizet,

És odatettem, ott pihenhetett.

Másnap bementem. Reggel volt, korán,

A nap aludt még bércek oldalán,

Az ég borús, felhős volt és alatta

A lombokat hűs szellő borzogatta,

De víg zajával a baromfi nép

Előttem futkosott etetésre ép —

A hűs homályos fáskamrába bent

Fenyőillat fogadott s méla csend.

Puha fészkében csendes végtelen,

Kinyújtózkodva ott feküdt csibém,

Fölé hajoltam. Már csak pihegett,

Így pusztult el szegény kis vak csibém,

De hogy nem tudtam, mit tegyek vele,

Letettem hát az udvar végibe,

S a házba visszamentem. Várt reám

Friss reggelim a tornác oldalán.

Míg odakünn a csibék sárga népe

Nagy zajjal gyűlt kis holt csibém körébe.

Az egyik végre félénken, tipegve

Felé kapott — mitől a többi kedve

Is nagy merész lett. Rángatva csipdesték

Csibém kihűlt, borzas, piciny testét.

Az egyik rá is ugrott, ámde nyomba

Lefordult onnan egy homokhalomba.

— S jött tyúkanyó, makogva, mérgesen

S az üstökét — alig tudott megállni:

Oly istenesen kezdte el cibálni,

A jó madár mi szörnyümód kikap,

A többi csibe nézte távolabb

... A szeme forgott, kapkodott a lába,

Aztán rémülten hápogott. — Hiába!

A tyúk rikácsolt... csirke kapkodott...

A többi nézte... A nap felbukott...

— Csibécském ott feküdt a bucka mellett,

Bús voltam bár, mégis nevetnem kellett.

Az Ujság, 1906. máj. 13.