KÖZÖNY

Hideg közönyből szemfödőt kötöttem,

Mögéje rejtem fáradt lelkemet;

Hideg közönynek nyirkos szemfödője

Magába burkol, elföd, eltemet.

Mi van még hátra? Egy lökés a ködbe,

Melyre november csókja ráfagyott –

Dobjátok már a földet rám, ti élők,

Mit késlekedtek? Én halott vagyok.

Tietek a fény és a hang tiétek;

Reátok bízta önmagát a Lét.

A napsugáron nyárnak boldog álma

Fölétek szórja százszinű tüzét.

Szerelmet áraszt holdsugáros éjjel,

A vágy viharja lángol és lobog,

Mámorba fúl a reszkető igéret ‑

Ti boldogok, ti százszor boldogok!...

Enyém a köd volt és a szivszorongás,

Amerre jártam, elborult az ég.

Tünődve néztek rám a szürke bércek

S kiáltó szómat vissza nem verék.

Virágok kelyhe meg nem nyílt előttem,

Szivembe egy se szórta illatát ‑

Elhullt a föld is, hol fejem lehajtám,

Felhő futott a holdas éjen át.

Szerettem én is, lelkem álmodása

Remegve várt virágot és tavaszt,

Első volt a poézis kék virága,

A szennyes árvíz elrabolta azt,

Majd jött a lány-ajk mámoros varázsa,

Reám lehelt és szertefolyt legott ‑

Végső szerelmem volt a büszke Élet,

De az kicsúfolt, megcsalt, elhagyott.

Ó boldog álmok balga álmodója!

Mi van még hátra? Éjfél és közöny.

Hit és remény — bárgyúk vigasztalása —

Te megtagadtál, nincs hozzád közöm.

Az én lelkemhez méltó, hogy lemondjon

A boldogságról, melyről álmodott ‑

Mert joga nincs a boldogsághoz annak,

Ki szereti a gyilkos bánatot.

Az Ujság, 1906. dec. 2.