ÉPOSZ A NŐKRŐL

BEVEZETÉS

Volt egyszer Óperenciába

Egy bús lovag — sápadt felette.

Meg egy királykisasszony is volt,

Aki a szép táncot szerette.

A kis lovag ehhez nem értett,

De azért megmaradt a poszton:

Míg körülötte folyt a csárdás,

Keringő, négyes, polka, boszton.

 

Sok mondanivalója lett vón,

Mégsem talált szegényke témát –

Megszánta a királykisasszony,

S elmondott néki egy poémát.

Hugo Victor firkálta egykor

S a női kézről szólt a nóta:

(Még olvassák — pedig de sok víz

Folyt már le a Dunán azóta!)

 

„Az úristenke fabrikálta,

Ülvén ott fönt a kék azúrban —

S hogy mindent szépen összepancsolt,

Elfáradt s elaludt az űrben.

S amint így szundikál nyugodtan:

Egyszer csak — brr! — ott volt az ördög: —

S a harmatos készletbe nyúlván:

Így származtak a női körmök."

 

Ekként a dal. S a kis lovagnak

Tetszett nagyon, tetszett csodásan.

„Ez szörnyü szép! — igy szólt —, de nincsen

Még kimerítve, kérem 'ássan!

Mert hejh! nem alszik ám az ördög,

Ha kell, hogy zűrt, zavart fakasszon...

Tudnék beszélni róla... „Lássuk!"

Felelte a királykisasszony.

 

A kis lovag értett a szóbul

S kobzát smirglizni kezdte szépen.

Nem bánya, hogy szegény

Hugó majd megfordul lent a sír ölében,

Hallgassa meg, királykisasszony,

Ha nincsen épen semmi dolga —

Királykisasszony, itt az ének,

Tán jobban megy majd mint a polka.

ELSŐ ÉNEK

S midőn kész volt a női kéz is

(Hogy körmökkel tetézve, hagyján!)

Nagy munka súlyos terhe ült még

Az Alkotón, a mennyek atyján

Ádám sürgette már az árut,

Nem volt idő pihenni sem:

— Leült tehát az Úr azonnal

S dolgozni kezdett sebtiben.

 

Először Indiába nyúlt le

S a barna éjfélt összeszedte

Mikor az illatos siroccó

Meleg felhőket vont felette,

Aztán az éjszak tengeréből

Keverve hozzá kék habot —

Behinté csöndes holdsugárral,

Mely a mezőkről áradott.

 

Még csak selyem kellett beléje

S a női haj megvolt egészen.

S az Úr fáradt fejét lehajtá

Örülve, hogy láthatja készen.

Fejét lehajtá... elszunyókált...

Ő tudja csak, mit álmodott —

De annyi biztos, hogy lakában

Az ördög megjelent legott.

 

Jött lólábujjhegyen, megállott

S vigyorogva nézte, mozdulatlan,

Bűvös tartalmával, buzogva,

Mint forr a bűvös, égi katlan,

Majd belemarkolt, felkavarta,

Megtépte — ráncigálta — hajh! —

Meg egy gomolyba összegyűrte

És — konttyá lőn a női haj.

 

MÁSODIK ÉNEK

S lőn hogy megint alkotni kezdett,

A mennyek atyja, fönt az űrbe

A hajnal első pirkadását

Narancsvirág kelyhébe szűrve,

Húsos banán hűs belébe

Keverte el Tokaj tüzét ‑

Fölébe lágy pipacssziromnak

Burokjait feszítve szét.

 

Így összerakva, meghasítva,

A lyányszáj immár készen álott

- Ki e piciny csodát teremtéd,

Ó légy nagy Isten áldott, áldott! —

Pirulva édes némaságban

A mű az Úr előtt feküdt: —

S vágyó sóhaj támadt körüle

A természetben, mindenütt.

 

S az Úr fejét lehajtá,

Örülve, hogy láthatja készen —

Ó jaj! az ősi Rossz, a sátán,

Ismét csak ott termett merészen.

Babrálni kezdett összevissza,

Az asztalon körös-körül —

S talált egy pár csöpp maradékot,

Mely ott hevert fölöslegül.

 

Ezt összegyúrta, meglapító,

És vigyorogva helyezé be

E csöpp hegyes, lapos darabkát

A két csukott ajak közébe.

Ébredt az Úr — futott a sátán ‑

Az Úr a mű fölé hajolt:

Bámulva nézte, hogy mi történt ‑

De már akkor hiába volt.

 

Mert ó csoda! a csöpp darabkát

Még ő sem tudta már kifogni,

Az ajkak közt oly széditően

Kezdett pörögni és forogni:

Ámulva állt a mennyek atyja

És várta, hogy talál elül —

De az csak pörgött, forgott egyre,

Zavartalan, szünetlenül.

S a mű előtt az Úr meredten

Még jó sokáig állott eztán;

De majd fejbubját megvakarta

S gondolta: „No! Csak vége lesz tán?"

Türelmesen topogva állt még

Néhány kis percig egy helyen: ‑

- Aztán palástját felragadta,
S az űrbe tünt el hirtelen.

HARMADIK ÉNEK

- Kihallgatást kért Gábor angyal,

- Ádámtól jött a rendeléssel:

- „Uram, de hol van már az asszony?

- Teremtőm, hát te egyre késel?

- De főbe is lövöm magam már,

- Ha nem küldöd holnap se még!"

- Fejezzük be! — az Alkotó szólt. —

- „Az alkotás körmünkre ég!"

-  

- Tűzhányók háborogjatok hát

- A villámterhes éjszakába,

- Egekberontó lángotokkal

- Nem alkotott az Úr hiába!

- A mennyekig lövelljetek fel:

- Szükség van rátok ott, — hiszen

- Mesterművét alkotja most meg,

- E mestermű: a női szem.

-  

- Homályos, hűvös rengetegben

- Bolygó lidércek fénye támad:

-  Elfut, mihelyt közelgsz feléje,

- S mihelyt te futsz, az jő utánad.

- E fényt az Úr alvó vizeknek

- Hullámszivébe zárta be:

- Mikor a csöndes esti csillag

- Barázdát vont a mélyibe.

Ezekből alkotó a művet,

S a nő nyugodt, hideg szemében

Egymást e háromféle tűzfény

Azóta is felváltja szépen.

Hol szende, békés esti csillag,

Hol tűzhányóból tűzsugár,

Hol zöld lidércfény, melynek útján

A vándor elbódulva jár.

 

Kész volt a mű. Bár céltalan még!

Az éjbe szállt izzó Bugára,

— Kész volt a mű. — S az Úr lehajtá

Fáradt fejét az asztalára.

(Úristenkém, be álmos is vagy!

Hiszen csak volna alkalom,

Hogy két szemembe nézne két szem,

Majd nem szunyókálnék, tudom.)

 

Aludt az Úr. De éberen volt,

A Lólábú, a rossznak Atyja,

 — Már ébredez s mohó patáját

A mű felé már nyújtogatja.

De most az egyszer rajta vesztett;

Mert ni! — alig, hogy ahhoz ér:

Megbotlik és pokolba szédül: --

De csak mégis baj lett azér!

Mert ó! a tiszta lányszemeknek

Még érintetlen tükörébe

Nagy élesen berajzolódott

Az ördög csöpp, de tiszta képe.

S ha jól megnézzük, most is ott van,

Barátim, e tükör mögött, ‑

- Azért tévesztik össze gyakran

Az asszonyt és az ördögöt.

 

VÉGSÓHAJ

Hadd abba kis lovag, elég volt,

Hisz így a végtelenbe menne!

De persze, mint a gyorsfutó, csak

Fékezve tudsz megállni benne.

Bolondos április-beszéd ez,

Vagy még bolondabb május-álom...

Királykisasszony megharagszik,

Ha még soká tovább dudálom.

 

Hisz persze, mindez csupa semmi,

Ezt minden médikus lehordja:

A női haj? Malpighi-féle

Festeny-csöves sejtek csoportja.

A női száj? Harántfonású

Izomrostoknak állománya...

S a szem? Az lencsés vízgolyóbis, —

Bolond poétát hordja kánya!

 

Csakhogy a kis lovag nem áll ám

A doktorokkal bölcs vitába:

Kiábrándulni és csalódni

Közös sorsunk már, mindhiába!

Azért ő mindent szépen elhisz.

Egyben lehessen csak Tamás:

Hogy hát a híres női szív is

Csak húsdarabka, semmi más?

Független Magyarország, 1908. szept. 4.