ÉPOSZ A NŐKRŐL
BEVEZETÉS
Volt egyszer
Óperenciába
Egy bús lovag
— sápadt felette.
Meg egy
királykisasszony is volt,
Aki a szép
táncot szerette.
A kis lovag ehhez nem
értett,
De azért megmaradt a
poszton:
Míg
körülötte folyt a csárdás,
Keringő, négyes,
polka, boszton.
Sok mondanivalója
lett vón,
Mégsem talált
szegényke témát –
Megszánta a
királykisasszony,
S elmondott néki egy
poémát.
Hugo Victor firkálta
egykor
S a női
kézről szólt a nóta:
(Még olvassák
— pedig de sok víz
Folyt már le a Dunán
azóta!)
„Az úristenke
fabrikálta,
Ülvén ott
fönt a kék azúrban —
S hogy mindent
szépen összepancsolt,
Elfáradt s elaludt
az űrben.
S amint így
szundikál nyugodtan:
Egyszer csak — brr!
— ott volt az ördög: —
S a harmatos
készletbe nyúlván:
Így származtak
a női körmök."
Ekként a dal. S a
kis lovagnak
Tetszett nagyon, tetszett
csodásan.
„Ez szörnyü szép! — igy
szólt —, de nincsen
Még
kimerítve, kérem 'ássan!
Mert hejh! nem alszik ám az ördög,
Ha kell, hogy zűrt,
zavart fakasszon...
Tudnék
beszélni róla...
„Lássuk!"
Felelte a
királykisasszony.
A kis lovag értett a
szóbul
S kobzát smirglizni
kezdte szépen.
Nem bánya, hogy
szegény
Hugó majd megfordul
lent a sír ölében,
Hallgassa meg,
királykisasszony,
Ha nincsen épen
semmi dolga —
Királykisasszony,
itt az ének,
Tán jobban megy majd mint a polka.
ELSŐ ÉNEK
S midőn kész
volt a női kéz is
(Hogy körmökkel
tetézve, hagyján!)
Nagy munka súlyos
terhe ült még
Az Alkotón, a
mennyek atyján
Ádám
sürgette már az árut,
Nem volt idő pihenni
sem:
— Leült
tehát az Úr azonnal
S dolgozni kezdett sebtiben.
Először
Indiába nyúlt le
S a barna
éjfélt összeszedte
Mikor az illatos siroccó
Meleg felhőket vont
felette,
Aztán az
éjszak tengeréből
Keverve hozzá
kék habot —
Behinté csöndes holdsugárral,
Mely a mezőkről
áradott.
Még csak selyem
kellett beléje
S a női haj megvolt
egészen.
S az Úr
fáradt fejét lehajtá
Örülve, hogy
láthatja készen.
Fejét lehajtá...
elszunyókált...
Ő tudja csak, mit
álmodott —
De annyi biztos, hogy
lakában
Az ördög
megjelent legott.
Jött
lólábujjhegyen, megállott
S vigyorogva nézte,
mozdulatlan,
Bűvös
tartalmával, buzogva,
Mint forr a
bűvös, égi katlan,
Majd belemarkolt,
felkavarta,
Megtépte —
ráncigálta — hajh! —
Meg egy gomolyba
összegyűrte
És —
konttyá lőn a női haj.
MÁSODIK
ÉNEK
S lőn
hogy megint alkotni kezdett,
A mennyek atyja, fönt
az űrbe
A hajnal első
pirkadását
Narancsvirág
kelyhébe szűrve,
Húsos banán
hűs belébe
Keverte el Tokaj
tüzét ‑
Fölébe
lágy pipacssziromnak
Burokjait feszítve szét.
Így összerakva,
meghasítva,
A lyányszáj
immár készen álott ‑
- Ki e piciny csodát
teremtéd,
Ó légy nagy
Isten áldott, áldott! —
Pirulva édes
némaságban
A mű az Úr
előtt feküdt: —
S vágyó
sóhaj támadt körüle
A természetben,
mindenütt.
S az Úr fejét
lehajtá,
Örülve, hogy
láthatja készen —
Ó jaj! az ősi Rossz, a
sátán,
Ismét csak ott
termett merészen.
Babrálni kezdett
összevissza,
Az asztalon
körös-körül —
S talált egy
pár csöpp maradékot,
Mely ott hevert
fölöslegül.
Ezt
összegyúrta, meglapító,
És vigyorogva helyezé be
E csöpp hegyes, lapos
darabkát
A két csukott ajak
közébe.
Ébredt az Úr
— futott a sátán ‑
Az Úr
a mű fölé hajolt:
Bámulva
nézte, hogy mi történt ‑
De
már akkor hiába volt.
Mert
ó csoda! a csöpp darabkát
Még
ő sem tudta már kifogni,
Az ajkak
közt oly széditően
Kezdett
pörögni és forogni:
Ámulva
állt a mennyek atyja
És
várta, hogy talál elül —
De az csak
pörgött, forgott egyre,
Zavartalan,
szünetlenül.
S a mű
előtt az Úr meredten
Még
jó sokáig állott eztán;
De majd fejbubját megvakarta
S gondolta:
„No! Csak vége lesz tán?"
Türelmesen
topogva állt még
Néhány
kis percig egy helyen: ‑
- Aztán
palástját felragadta,
S az űrbe tünt el hirtelen.
HARMADIK ÉNEK
- Kihallgatást
kért Gábor angyal,
- Ádámtól
jött a rendeléssel:
- „Uram,
de hol van már az asszony?
- Teremtőm,
hát te egyre késel?
- De
főbe is lövöm magam már,
- Ha
nem küldöd holnap se még!"
- Fejezzük
be! — az Alkotó szólt. —
- „Az
alkotás körmünkre ég!"
-
- Tűzhányók
háborogjatok hát
- A
villámterhes éjszakába,
- —
Egekberontó lángotokkal
- Nem
alkotott az Úr hiába!
- A
mennyekig lövelljetek fel:
- Szükség
van rátok ott, — hiszen
- Mesterművét
alkotja most meg,
- E
mestermű: a női szem.
-
- Homályos,
hűvös rengetegben
- Bolygó
lidércek fénye támad:
- Elfut, mihelyt közelgsz
feléje,
- S
mihelyt te futsz, az jő utánad.
- E
fényt az Úr alvó vizeknek
- Hullámszivébe
zárta be:
- Mikor
a csöndes esti csillag
- Barázdát
vont a mélyibe.
Ezekből
alkotó a művet,
S a nő
nyugodt, hideg szemében
Egymást
e háromféle tűzfény
Azóta
is felváltja szépen.
Hol szende,
békés esti csillag,
Hol
tűzhányóból tűzsugár,
Hol
zöld lidércfény, melynek útján
A
vándor elbódulva jár.
Kész
volt a mű. Bár céltalan még!
Az
éjbe szállt izzó Bugára,
—
Kész volt a mű. — S az Úr lehajtá
Fáradt
fejét az asztalára.
(Úristenkém,
be álmos is vagy!
Hiszen csak
volna alkalom,
Hogy
két szemembe nézne két szem,
Majd nem
szunyókálnék, tudom.)
Aludt az
Úr. De éberen volt,
A
Lólábú, a rossznak Atyja,
— Már ébredez s
mohó patáját
A mű
felé már nyújtogatja.
De most az
egyszer rajta vesztett;
Mert ni!
— alig, hogy ahhoz ér:
Megbotlik
és pokolba szédül: --
De csak
mégis baj lett azér!
Mert
ó! a tiszta lányszemeknek
Még
érintetlen tükörébe
Nagy
élesen berajzolódott
Az
ördög csöpp, de tiszta képe.
S ha
jól megnézzük, most is ott van,
Barátim,
e tükör mögött, ‑
-
Azért tévesztik össze gyakran
Az asszonyt
és az ördögöt.
VÉGSÓHAJ
Hadd abba kis
lovag, elég volt,
Hisz
így a végtelenbe menne!
De persze,
mint a gyorsfutó, csak
Fékezve
tudsz megállni benne.
Bolondos
április-beszéd ez,
Vagy
még bolondabb május-álom...
Királykisasszony
megharagszik,
Ha még
soká tovább dudálom.
Hisz persze,
mindez csupa semmi,
Ezt minden médikus lehordja:
A női
haj? Malpighi-féle
Festeny-csöves sejtek
csoportja.
A női
száj? Harántfonású
Izomrostoknak
állománya...
S a szem? Az
lencsés vízgolyóbis, —
Bolond
poétát hordja kánya!
Csakhogy a
kis lovag nem áll ám
A doktorokkal
bölcs vitába:
Kiábrándulni
és csalódni
Közös
sorsunk már, mindhiába!
Azért
ő mindent szépen elhisz.
Egyben
lehessen csak Tamás:
Hogy
hát a híres női szív is
Csak
húsdarabka, semmi más?
Független Magyarország, 1908. szept. 4.