ELŐSZÖR REPÜLNI

1913. október 5.

Kedves Wittmann,

egy órával azelőtt, hogy felszálltunk, lerajzoltam önt a kávéházban: melankolikus profilját, amin valami nekem. nagyon ismerős, gyermekesen gúnyos és durcás vonás görbül lefelé, a szájszögletek közt. Ez alkalomból ön elgondolkozott, és azt mondta, hogy irigyel engem, amiért a repülés szenzációját először érzem majd: ön, úgymond, sohasem repült először, gurulásokból és apró ugrásokból alakult ki fokozatosan az ezerötszáz, kétezer méteres magasság, melyben ön, kedves, ro­konszenves Wittmann, pesti lakos és a műegyetem volt hall­gatója, olyan jól érzi magát. Önnek teljesen igaza van, érzem is fölényemet, és néhány sorban, ha nem untatom, elmagya­rázom most önnek, hogy milyen érzés repülni.

Talán emlékszik, mikor megkértem önt, hogy vigyen egy­szer magával, azt mondtam: az egész repülésre azért volna szükségem, mert ellenőrizni akarom egyik régebbi novellá­mat, aminek A pilóta volt a címe, hogy jól írtame meg ott a repülést. Ebben volt némi affektálás, de sok igaz is volt ben­ne. Higgye el nekem, ugyanaz a fantázia, amely részeg érzé­sekről novellák, versek borát váltja ki a természetnek ama csodálatos, páratlan gyümölcséből, amit emberagynak neve­zünk és léleknek: ugyanaz a fantázia kényszerítette a Wright fiúkat, Santos Dumont, Farmant, Lilienthalt; hogy gépeket és szerkezeteket eszeljenek ki, amik a valóságban eljátsszák, amit a művész lélekben átélt. A dramatizált, eljátszott és színre alkalmazott emberi képzelet: ez a repülőgép, édes Wittmann, és biztosíthatom önt, hogy lényegben egy szó hozzátennivalóm sincs ahhoz a novellámhoz most, hogy repültem, és ezt a legnagyobb elragadtatás hangján mondom így. Ami újat mondhatok, nem is a repülés szenzációjára vonatkozik, ha­nem annak az embernek természetellenes félelmére, borzon­gására és gyönyörére, aki először repül.

Álmodta már ön, gyermekkorában, ha sokat evett vacsorá­ra, hogy egy nagy, vörös ördög torkon ragadta, és elvitte a po­kolba? Pontosan, szóról szóra ezt az álmomat éltem meg, mikor ön felkapta jobb karját, s harsányan rákiáltott a montőrre: „Los!", és a megveszekedett, nekidühödött, halálra bőszült mo­tor acsarkodva, bőgve nekilódult. A földnek zöld haja, a fű, ré­mülten lebegett, és égnek állt és lobogott, mintha tépnék. Egy­úttal feketének láttam mindent, bocsánatot kérek, csak a gépet láttam vörösnek, ez volt az ördög; tessék elhinni, pontosan kén­szagot éreztem, benzinszagot és olajszagot és a síró, kavargó por szagát. Határozottan bizonyos vagyok benne, hogy úgy viszik az embert a pokolba, amit éppen úgy két fekete felhő közé kép­zelhetek, mint a föld üregébe. Füstöt is láttam és lángnyelveket, apró, piros ördögök nyelvét (a motorból), és Nagy Ördög, ami itt jajgatott dühében, ezt jajgatta: gyerünk, gyerünk, gyerünk, csak neki, csak oda, csapd a földhöz, nyomd a levegőbe, vágd a fejét egy fekete felhőnek, hogy szétloccsanjon, kend a homok­ba a pofáját, feküdj rá, törd szét a csontját, nyomd ki a bélit nekije. Egy kicsit késő is volt már, nem szégyenlem, a halálra gondoltam, és arra, hogy most az egyszer megjártam. Kedves, kedves Wittmann, borzasztó hálás vagyok önnek: ilyen szé­pen soha életemben nem féltem, így csak nyolcéves korában tud az ember félni, az ágyban, szemben a szekrénnyel, ami esetleg a hétfejű sárkány is lehet, ha elfújják a lámpát, ilyen gyönyörűen, ilyen hősiesen, meseszerűen. Az ember, ha meg­nő, a halálfélelem valami émelygős, kicsinyes rossz érzéssé

válik benne: olyan, mint a gyomorfájás, ami előidézi, ágyba fekteti, ahol vacogva és émelyegve gondol a rossz beleire és vizenyős tüdejére. De itt komor, feketés felhők szegték áz eget — háromnegyed hat volt, alkonyodott —, körülöttem harsogott a megbántott légtenger, röhögött az ördög, nekem jött a szél, lökdösött, ráncigált a föld — féltem a haláltól, és amellett hal­latlanul boldog voltam, hogy egy ilyen pillanatot megéltem.

Mindez egy percig tartott, közben szerényen és udvariasan ültem, emlékszem, a sapkámat igazgattam zavartan, pedig jól állt a fejemen, mint mikor valaki nagy úr előtt áll, és nem tudja, mit csináljon a kezeivel. Még röhögtem is, a torkomat reszeltem: nem tudtam, hogy illik ilyenkor viselkedni, mikor az ember esetleg meghalhat.

Egy perc múlva arra gondoltam, mi az, még mindig nem vagyunk a levegőben? Lenéztem, hogy lássam, mikor válik el a kerék, és ekkor jó mélyen alattam egy hangárt láttam, akkora volt, mint egy játékház, és olyan, mintha csak festve volna egy ügyesen festett színes térképre. Az egészben valami mesterkélt, panorámaszerű, valószínűtlen volt. Szőnyeget húztak alánk, ferdén, amire mindenféle ábrát festettek. Itt leszögezem a tényt, hogy az ember egyáltalában nincsen magasan, hanem a föld van nagyon mélyen. Ahol az ember van, az nincs magasan, nincsen mélyen: az a fix pont, az a felszín, az a föld, még ha akkora darab van is csak belőle, mint egy kiterjesztett szár­nyú Etrichaeroplán: ehhez képest minden lent van, és ehhez képest minden relatív. Persze, most jöttem rá: itt a nagy kü­lönbség, ha alulról nézem a gépet, azért látom magasan, mert kicsinek látom. De itt egyetlen nagy dolog van csak: a gép —a többi apró, jelentéktelen háttér —, és egyetlen fix, biztos hely van csak: a gép — a többi mozog, ferdül, hullámzik, elfolyik. Mindig kisebbek, jelentéktelenebbek, gyengébbek, bizonytalan sincs ahhoz a novellámhoz most, hogy repültem, és ezt a legnagyobb elragadtatás hangján mondom így. Ami újat mondhatok, nem is a repülés szenzációjára vonatkozik, ha­nem annak az embernek természetellenes félelmére, borzon­gására és gyönyörére, aki először repül.

Álmodta már ön, gyermekkorában, ha sokat evett vacsorá­ra, hogy egy nagy, vörös ördög torkon ragadta, és elvitte a po­kolba? Pontosan, szóról szóra ezt az álmomat éltem meg, mikor ön felkapta jobb karját, s harsányan rákiáltott a montőrre: „Los!", és a megveszekedett, nekidühödött, halálra bőszült mo­tor acsarkodva, bőgve nekilódult. A földnek zöld haja, a fű, ré­mülten lebegett, és égnek állt és lobogott, mintha tépnék. Egy­úttal feketének láttam mindent, bocsánatot kérek, csak a gépet láttam vörösnek, ez volt az ördög; tessék elhinni, pontosan kén­szagot éreztem, benzinszagot és olajszagot és a síró, kavargó por szagát. Határozottan bizonyos vagyok benne, hogy úgy viszik az embert a pokolba, amit éppen úgy két fekete felhő közé kép­zelhetek, mint a föld üregébe. Füstöt is láttam és lángnyelveket, apró, piros ördögök nyelvét (a motorból), és Nagy Ördög, ami itt jajgatott dühében, ezt jajgatta: gyerünk, gyerünk, gyerünk, csak neki, csak oda, csapd a földhöz, nyomd a levegőbe, vágd a fejét egy fekete felhőnek, hogy szétloccsanjon, kend a homok­ba a pofáját, feküdj rá, törd szét a csontját, nyomd ki a belit nekije. Egy kicsit késő is volt már, nem szégyenlem, a halálra gondoltam, és arra, hogy most az egyszer megjártam. Kedves, kedves Wittmann, borzasztó hálás vagyok önnek: ilyen szé­pen soha életemben nem féltem, így csak nyolcéves korában tud az ember félni, az ágyban, szemben a szekrénnyel, ami esetleg a hétfejű sárkány is lehet, ha elfújják a lámpát, ilyen gyönyörűen, ilyen hősiesen, meseszerűen. Az ember, ha meg­nő, a halálfélelem valami émelygős, kicsinyes rossz érzéssé

válik benne: olyan, mint a gyomorfájás, ami előidézi, ágyba fekteti, ahol vacogva és émelyegve gondol a rossz beleire és vizenyős tüdejére. De itt komor, feketés felhők szegték áz eget — háromnegyed hat volt, alkonyodott —, körülöttem harsogott a megbántott légtenger, röhögött az ördög, nekem jött a szél, lökdösött, ráncigált a föld — féltem a haláltól, és amellett hal­latlanul boldog voltam, hogy egy ilyen pillanatot megéltem.

Mindez egy percig tartott, közben szerényen és udvaria; san ültem, emlékszem, a sapkámat igazgattam zavartan, pedig jól állt a fejemen, mint mikor valaki nagy úr előtt áll, és nem tudja, mit csináljon a kezeivel. Még röhögtem is, a torkomat reszeltem: nem tudtam, hogy illik ilyenkor viselkedni, mikor az ember esetleg meghalhat.

Egy perc múlva arra gondoltam, mi az, még mindig nem vagyunk a levegőben? Lenéztem, hogy lássam, mikor válik el a kerék, és ekkor jó mélyen alattam egy hangárt láttam, akkora volt, mint egy játékház, és olyan, mintha csak festve volna egy ügyesen festett színes térképre. Az egészben valami mesterkélt, panorámaszerű, valószínűtlen volt. Szőnyeget húztak alánk, ferdén, amire mindenféle ábrát festettek. Itt leszögezem a tényt, hogy az ember egyáltalában nincsen magasan, hanem a föld van nagyon mélyen. Ahol az ember van, az nincs magasan, nincsen mélyen: az a fix pont, az a felszín, az a föld, még ha akkora darab van is csak belőle, mint egy kiterjesztett szár­nyú Etrichaeroplán: ehhez képest minden lent van, és ehhez képest minden relatív. Persze, most jöttem rá: itt a nagy kü­lönbség, ha alulról nézem a gépet, azért látom magasan, mert kicsinek látom. De itt egyetlen nagy dolog van csak: a gép —a többi apró, jelentéktelen háttér —, és egyetlen fix, biztos hely van csak: a gép — a többi mozog, ferdül, hullámzik, elfolyik. Mindig kisebbek, jelentéktelenebbek, gyengébbek, bizonytalanabbak lesznek a tárgyak, házak és földek, és mindig na­gyobb, hatalmasabb, erősebb, szilárdabb lesz a gép, amin ülök. Azt hiszem, hogy hatezer méter magasságban (ennyi a világ­rekord), úgy érzi a pilóta, hogy a Föld csak egy bolygó, ami az egy helyben álló, hatalmas égitest: az aeroplán körül kering.

Az aeroplán nem áll és nem száguld: nagyon lassan, egé­szen lassan megy, mintha két sörös, német ló húzná valami sínen. Furcsán hangzik, nem tehetek róla: az aeroplán ne­hézkesen, döcögve megy a levegőben, mihelyt a földet elhagy­ta, és minél magasabban van. Képzelje, hogy vonaton ült, és nem a távíróoszlopokat nézi, hanem csakis a láthatárt. Se­besség: százhatvan.

Mikor a Népliget elfordult alattunk, meglöktem önt, ked­ves Wittmann, és ön kérdő tekintettel hátranézett. Nevetni akartam önre, hallatlan örömömről, kimondhatatlan ujjon­gásomról akartam egy szót szólni: nagyszerű, hát ez hihetet­len, vagy ilyesmit. Közölni akartam önnel, hogy mit szól hoz­zá, feltaláltuk a repülőgépet, repül az ember — diadal! dia­dal! — vagy ilyesmit. De ön még egyszer kérdőleg és rosszal­lóan nézett rám, elszégyelltem magam, és a ceruzámat mu­tattam, amivel egy kártyát írtam a nővéremnek Hamburgba. De a profilján megint láttam azt az ismerős vonást, és most egyszerre megértettem, hiszen ebben a vonásban én vagyok benne, és mi mind, pesti magyarok: ez egy európai és amel­lett egészben csak nekünk szóló budapesti férfiarc.

Ön, kedves Wittmann, az első testestől lelkestől pesti fiú, aki repült: önnel került fel ez a furcsa, hitetlen, cinikus vá­ros a levegőbe; ön az első madár, aki a pesti argót beszéli már, a mi kalickánkban nőtt fel, és kendermag helyett pesti hu­mort és pesti szavakat szedegetett fel, együtt viccel a vicce­lőkkel, pilótatréfákat olvas, délután négyig a kávéházban,

rossz vicclapokban, aztán kimegy Rákosra, és elkomolyult arccal ível fel a magasba. Egy pillanatra áhítatot érzek, és elkomolyulok magamban is, egy órával ezelőtt ott ültem a hírhedt pesti kávéházban, és a krokik hírhedt egyik kávéházi ura voltam, és ön volt a másik kávéházi úr, és most itt szárnyalunk mind a ketten, mint az emberi eszmék legmagaszto­sabb szimbóluma: a szárnyas angyal, ember és isten félig, egy könnyű mosollyal dacolva az ürességben, felhasználva a nagyszerű percet, míg a dühös természet, melynek haragvó szája tátva maradt egy percre ekkora vakmerőség láttán, magához nem tér ámulatából, s bekap bennünket, és visszaránt a vonzerővel, ezzel a nagy légycsapóval.

Kedves Wittmann, a többit, amit ön jobban tud nálam, ol­vashatja amaz említett novellában is. Egyet mondhatok ön­nek: ne higgyen ama született unatkozóknak és ásítozóknak, akik kezdik már ásítozni mindenfelé, hogy az egész nem nagy dolog, úgy meg fogjuk szokni, mint a tehervonatot és a helyiérdekűt. Azok, akiknek minden megszokott dolog lesz, nem hasonlítanak már hozzánk, és mi sem hasonlítunk már önmagunkhoz. Az átmenet nem olyan egyszerű, mint az eddi­giek. Az, amit önök élnek most, egy új mitológia, és lesz akkora hatása történelemre, művészetre, emberi lélekre, mint amaz elsőé volt. Amit mi ott a magasban láttunk szárnyaink alatt, nemcsak színleg, igazán a megváltozott föld volt; új színekkel átfestve, a mi kedvünkért és számunkra.

Igen hálás vagyok önnek, kedves Wittmann: ne csodál­kozzék rajtam, amiért ilyen komolykodva beszélek — a kávéházban találkozunk, és én a pesti mozik stílusában emlékszem majd meg tegnapi utunkról: „Felszállva és mégsem leesve, igen kacagtató, színes."

Őszinte híve stb.