REPÜLŐGÉPEN

1915. március 25.

a világháború nyolcadik hónapjában

Fel a sapkával, kössük meg hátul a szemüveg szíját. Egyik lá­bam a hágcsón, egy ugrás, és bent ülök a piros bőrös padkán; nem kell odaszíjazzam magam, az ülés elég magas. Köszönöm, rendben vagyok, mehetünk - a pilóta várakozóan kinyúlt jobb karja energikusan lebillen: — los!

Kapaszkodjunk meg kétoldalt a lécbe, ne zavarjuk meg egyetlen szóval se. A szárny két vége okker piros, a drótok hogy feszülnek, hogy vág minden, hogy remeg a könnyű, ideges váz, milyen pehelykönnyű az egész és micsoda erő. Most ke­resztülugrik majd azon a dombon — könnyű, izmos agár. Egyet ugrik, igen, de még nem libben, még megcsókolja a földet, felkavart homok szalad utána, még egy újságpapír, szalad egy darabig, aztán tétován, csodálkozva megáll, megfordul, béké­sen visszafekszik a földre.

Most figyeld — elugrik. Mily lágyan hajlik el a szürke fü­vektől, a két kerék alattam, érzeni, sebesen pörög még, aztán látva, hogy csak a levegőt hadarja immár, lassan, tétován fo­rog néhány utolsót, feleslegeset, csak úgy, a maga mulatságá­ra, aztán megáll, és ő is lefelé bámul, mint a két megdermedt szárny, a faváz meg én. A recsegés, berregés, zúgás és zakato­lás szólamát egyetlen hangszer veszi át: a légcsavar.

Emelkedünk. Ó, de szép, de szép, milyen híg, folyékony a levegő, mint az olaj. Délutáni napfény ömlik el a mezőn és lusta párázatok. A tört és nyers színek kibékülnek odalent, ké­kebb lesz a sárga és a kék sárgább: egymásba olvadnak, tónus­sá fakulnak a foltok. Emelkedünk.

Emelkedünk. Erdő volt az vagy tó, amit egy pillanatig láttam? Ábrákra osztótt földek fordulnak lassan, összehúzód­nak. Te karcsú kis szelence, fehér tégely vagy-e a mosdóasz­talomról, vagy te volnál az a hatalmas víztartály, amire oda­lent a földön szédülve néztem fel arra menet? Emelkedünk: alattunk levegő, üresség, csak a váz remeg és feszül, csak a szár­nyak állnak szilárdan, keményen, két kezem felől. A szár­nyak és a váz: odalent játékszer, puhafából furcsa tákolmány, itt az egyetlen erősség, vár a vizek fölött, mint dreadnought, oly megbízható és félelmes.

Most bedől, könnyen és hangtalanul hajlunk befelé, mint a körbe futó cirkuszi paripa. Isteni, anyagtalan mozdulat, nincs ellenállás sehol, annyi se, mint amennyi az úszó moz­dulatát kíséri a vízben. Úgy érzem, megfordulhatnánk egé­szen, lóghatnánk fejjel lefelé, aztán egy gyors, karcsú bille­néssel visszagördülhetnénk megint. Nyúlni se kell talán az emeltyűhöz, nézem a pilóta kezét, könnyen pihen, s mozdul­ni se látszik: e híg anyagban elég talán annyi is, hogy az aka­ratán átfutó gondolat végigrezegve idegszálain, kezébe jus­son, s e parányi rezdülést idegszálain megérzi már a kormány. A pilótának csak akarni kell: fordulni, emelkedni, süllyedni, s a gép acélidegei átveszik az akarat villamos áramá0074.

Most nekiszegzi fejét és sivít; lenézek, s merőlegesen alat­tam, mélyen, mélyen alattam egyenes kis vonalkákat látok, egyenes vonalkák, mozognak, fordulnak, szakadoznak. A vo­nalkák előtt egy-egy fehér pont villan meg a napban. Szét­szakadnak, összefolynak megint. Tudom már, katonák gya­korlatoznak a Rákoson.

Katonák gyakorlatoznak — vajon néznek-e fel miránk? Nem, nincsen raszt, most rajvonalba fejlődnek, a katona elő­renéz, fegyverét súlyban tartja, előreszegzi a szuronyt. Talán

a tiszt — lassan bandukol fel egy dombon, egy pillanatra meg­törli a homlokát, felpillant, öntudattal biccent felénk, és meg­nyugszik: piros és fehér színe van a szárnyaknak, a mi gé­pünk. Három hónapig harcolt északon, sebet kapott, és most, míg visszamehet, kiképzi a legénységet. Sok repülőgépet lá­tott már, s jól tudja, mikor kell tüzelni rá, s mikor lehet. Két­szer látott zuhanni orosz repülőgépet, jó célt mutattak, nem voltak messze, a golyó leszedte mind a kettőt. Egyszer a Kár­pátok fölött jelent meg, magasan és sietve, egy harmadik, tü­zet vezényelt rá, de mikor közelebb jött, látta, hogy a mi gé­pünk — azonnal beszüntette a tüzet, mehet, rendben van, mondta hangosan a gépnek, s az nyugodtan, megbékélve úszott el fölöttük, míg a tiszt a legényeihez fordult, s jobbra arcot vezényelt.

Rendben vagyunk mi is, mehetünk. Most oly könnyű és tiszta minden, a Duna csillogó pántlikája kígyózik a kék köd­ben, és látom, hogy válik ketté, hogy átkarolja Csepel szige­tét. Libegünk a világ fölött, óriás, óriási a láthatár. Lássuk, hol vagyunk. Közvetlen alattam nagy zöld folt: ez a Népliget. Ez itt a város — tanuljunk egy kis tájékozódást, hadnagy úr. Az ott az Andrássy út, ez meg a víztorony tájéka lehet. Ott a véd-művek, ott meg a Gellérthegy, rajta a régi vár. Nem sokat ér már katonai szempontból. Az meg a Filatori-gát... azon túl mezők... jól ismerem a járást arrafelé, ahol a nap süt sárgán és melegen, arrafelé van Szentendre, ahol nyaraltam tizen­két éves koromban...

Mérnök úr... drága mérnök úr... vigyen innen... men­jünk magasabbra... menjünk még sokkal magasabbra... mert mondani akarok valamit... még nem vagyunk elég magasan, meghallják... Még kétezer métert fölfelé... akkor körülnézek majd, hogy nem hallja-e senki... és hogy eltűnt-e már min‑

den, amit mozogni láttam a földön... akkor felállok majd az ülésben, közel hajlok a füléhez, a kezemből tölcsért csiná­lok... és megsúgom majd halálsápadtan a rémülettől és két­ségbeeséstől az én rettenetes bűnömet... hallja, mérnök úr?... nem szóltam róla senkinek, de önnek, és itt elmon­dom, bevallom:... én... én... szeretem ezt a nagy világot itt alattunk... szeretem a napot és az eget... ne áruljon el, felejt­se el, ne szóljon senkinek... én szeretem az életet.