AEROPLÁN

Egy embernek, a kávéházban, pontosan elmondtam, milyen szenzáció a repülés, aznap délután, hogy először repültem. Jól-rosszul, ahogy a szavaimra emlékszem — előadónak való téma —, ilyesmit mondtam:

1. Mikor a pilóta elkiáltja: „los", s a nehéz, dühöngő erőktől megfeszült gép nekilódul: félelmet éreztem, de jól értsük meg — egészen új és ismeretlen félelmet. A félelemnek nagyon sokféle formája van, és van félelem, ami nem vacogó fogakat és hideg verítéket jelent — hanem valami ujjongást és nagyszerű mámort —, halálfélelem ez is, de nem az, amit a beteg érez, aki borzongva s émelygő gyomorral gondol rossz tüdejére, elhasznált szerveire. Itt ép és egész vagyok, szemben a halállal — kint a szabadban, hol az eget elfeketülő felhők szegik be. A motor búg és acsarkodik és sivít — a földnek zöld haja, a fű lobog, égnek mered, mintha tépnék. Gyermekkorában fél így az ember, mikor még az ismeretlentől fél — s mikor minden tárgy az ismeretlen természet kelepcéje lehet, amit kifeszített a lábunk elé, hogy elgáncsoljon vele. Lángok csapnak ki a motorból, s a gép most egy vörös ördög, ami felkapott, tarisznyájába dobott téged, rossz gyerek, s visz a süvöltő pokolba, lángok és gomolygó felhők, rakoncátlan szelek közé: ahol az ijedt és felfordult nappal dobálóznak sivalkodó ördögök. Kénszagot éreztem, az olaj és benzin szagát, s mindez valami ferde és rémült volt, mint egy felforgatott szoba, nyitott ablakokkal, ahol ijedt cselédek keresik az eltűnt gazdát. A föld szája hátrameredten, bután bámul.

Ez az érzés talán fél percig tartott — aztán egy kicsit eszembe jutott, hogy én ez és ez vagyok, és arra gondoltam, vár fölött — és láttam, így a Dunát és Budapestet. Elfelejtett utcákon érzi ezt az ember. Később, hetekkel később jutott eszembe a magyarázat. Tízéves koromban, nap nap után, az iskolából hazajövet kristályos tisztasággal és beteges élénkséggel kiszíneztem magamnak, hogyan repülök majd el először Pest felett, a repülőgéppel, amit én találok majd fel — és egyszer, amint leírtam magam előtt az utat, behunyt szemmel és mohó, kapzsi szívvel, itt láttam magam, a vár fölött, amint a gépmadár árnyéka végigsiklik a Dunán.

Most, hogy ezt írom, pontosabban, világosabban, tisztábban látom azt a képet, amit csak elgondoltam, tizenhat évvel ezelőtt, mint emezt, amit igazán láttam, másfél hónapja, az aeroplán bőrüléséből.