WITTMANN „SZAKTÁRS" ELRÖPÜLT...

1915. május 11.

„... mert mihelyt ideje engedi, át akarja repülni az Atlanti-óceánt..."

Tegnap, vasárnap, így fejeztem be cikkemet Az Újságban — egy percig még ott lebegett kezemben a toll, emlékszem, még írni akartam, de aztán valami ostoba restelkedés fogott el — elfogultság, kamasz rajongás, mondtam magamban, ennyit és ilyen hangon beszélni róla —, hiszen már kezdtek tréfálkozni velem, hogy szerelmes vagyok ebbe a Wittmannba meg a repülésbe: vagy ötször írtam már róla mint valami különös jelenségről. — Istenem, egy pilóta! Még csak nem is színésznő, se politikus.

Mit tegyek, hát most mit tegyek? A töltőtoll egykedvűen ereszti magából a tintát, nem szorul el, mint a torkom — írni lehet, és írni kell, mit írjak? Folytassam a tegnapi cikket? „Már nem repüli át az Atlanti-óceánt." Mit írjak, és kinek írjam? Másfél éve találkoztam és repültem vele először, és két napja, pénteken délután hat órakor találkoztam és repültem vele utoljára. Először könnyen ment az írás: két napja ismertem akkor, és máris a legtermészetesebb formájául impresszióim közlésének a levél alak kínálkozott — kedves, kedves Wittmann, így kezdtem a cikket, elmondom önnek, milyen érzés először repülni. Hát most hogy kezdjem, kinek mondjam el, hogyan írjam meg utolsó cikkemet Wittmann Viktorról, a pilótáról? Az olvasó valami hangot vár, patetikusnak kellene lennem vagy szentimentálisnak vagy tragikusan cinikusnak, így kellene szólnom: ezrek és ezrek pusztultak el, eggyel több... mindegy, hogy ismertem, s tudtam róla, ki volt.

Szavak dadognak bennem, és nincs közöttük egyetlen objektív gondolat, második személyben jelentkeznek az igék, valakihez beszélek magamban, nem fájdalmasan, nem bánattal, évődő, tréfás hangon beszélek valakihez: és rémülettel veszem észre, hogy ez a valaki ő, aki néhány órája nincsen, és nem lesz többé. Mikor a hírt hallottam, befutottam a kávéházba, és kerestem az asztalát, ahol tegnapelőttig minden este együtt velem volt, hogy odafussak, és már messziről kiáltsam feléje: „Halló! Wittmann szaktárs! Mit szól hozzá? Wittmann lezuhant és meghalt" — hisz aviatikáról, légi eseményekről csak vele lehetett beszélni. És ő nevet, azzal a féktelen derültséggel, amivel gyerekek és szomorú emberek nevetnek. „Na, ne mókázzon, szaktárs!" — mondaná. „De igen, ki van téve Az Újságnál!" — „Akkor elhiszem, szaktárs!"

És most kivel beszéljem meg, miért történt ez, ki magyarázza el nekem szerényen, tréfásan és okosan, ha ő nem, hogyan zuhanhatott le Wittmann, akiben úgy bíztak utasai, mint az Istenben? Hiába nézek körül: csak a magam arcát látom, Wittmann szaktárs, amint ezer méter magasságban egy pillanatra elereszti a kormányt, hátrafordul, és melankolikus szemeiben gyerekes, huncut nevetéssel rám kacsint. „Most tessék félni, szaktárs: egy kicsit megkavarom!" — s a gép szédítő spirálban keringeni kezd velünk lefelé.

Drága, okos Wittmann szaktárs, nem szabadott volna úgy megkavarni a gépet. Most már elmondhatom... pénteken... mikor utoljára repültünk, és olyan csúnya és fekete és szeles volt az ég... a fekete felhők alatt váratlan, nyomasztó szomorúság fogott el... hiszen mondtam is, tréfásan, mikor földet értünk. „Ma bús voltam, szaktárs" — mondtam, de maga nem felelt. Valami baj volt, a szél lenyomta a gépet, nem lehetett simán leszállani. Igen, most már megmondhatom, a hideg és üres magasságban arra gondoltam, hogy minden hiába, hiába ez a csodaszép táj itt alattam s az egyre táguló messzeség, hiába a repülés részegségében dagadó tüdőm, hiába minden, amit emberi lélek alkot, gondol és észrevesz, míg nyomorult testünk a partra dobott kavicsnál nyomorultabb, ott hordja magában minden szörnyek legundokabbikat, a halált; hordja magában, elviszi tengerre, megsétáltatja mindenütt, megfürdeti szépségben és harmóniában, felviszi a lenge felhők közé ezt az ocsmány szörnyet, mely ezer méterrel a föld felszíne fölött azt súgja fülünkbe: messzebb leszel a föld felszínétől, mikor csak két méterre leszel majd — de alatta. Vigyázz, várnak rád!

Wittmann, drága Wittmann, ugye, mi nem azért repültünk, mert nem törődtünk a halállal? Nagyon erősen az életet akartuk, és hittük, hogy megállíthatjuk őt útjában, megállíthatjuk a bámuló napot, mint Jozsué a hegyen. Ők azt mondják: a hős nem fél a haláltól. Ha hősnek lenni ennyiből áll csak, akkor te, Wittmann szaktárs, vagy kevesebb, vagy több voltál a hősnél, mert te nem ingyen kockáztattad az életedet, lianem hogy többet akartál belőle, csak azért. A hivatalos elbírálás szerint hős voltál. Háború volt, gépeket szállítottál a hadseregnek, berepülted nekik, hadiszolgálat közben ért a katonahalál. De én ködösen és remegve emlékezvén még a régi, régi napokra, mikor szabadott még gondolni örömre, életre, életörömre — én elmegyek, vajon ki a nagyobb hős; aki azért teszi kockára életét, hogy építsen, vagy aki azért, hogy romboljon?

Wittmann szaktárs elgondolkodik egy pillanatig: fején a kapüson, szájában szivar, keze a motor fogantyúján. „Ej, mit, szaktárs, hagyjuk ezt, ezek csak olyan beszédek; inkább gyerünk, mert sose leszünk kész. Los!" A motor acsarkodni

kezd, sivítva pörög a légcsavar, a föld zöld haja, a fű lobog: kezd, mintha tépné dühében. Nekilódul a gép, két perc, t Wittmann odafent lebeg már. Még mintha visszanézne, köti kedve, hogy nem vitt magával, aztán eltűnik a felhők mögött

Hova lett?

Este, ha szertefoszlanak a felhők, talán lámpát gyújt, é meglátom magasan, messze; egy pirinyó fényes pont. De már nem száll le többé.