(A repülő ember)

WITTMANN VIKTOR SÍRJÁN

1915. május 16.

Istenem — én pap nem vagyok, és nem vagyok ékesen szóló —‚ én a te arcodat nem láttam, és nem tudom, milyen vagy. Gyermekkoromban imákra tanítottak engem, de én már elfelejtettem az ima szavait, mert emberek között éltem, és velük emberi nyelven lehet csak beszélni. Itt állok most e sír szélén, és tétován, zavartan nézek szét, mert érzem, hogy valakihez beszélnem kell, valakihez vagy valamihez, aminek nincs neve — ami köd vagy felhő vagy kék ég vagy vakító nap vagy koromsötét éjszaka — valami mindent összefogó, amit olyankor érez az ember, amikor sóhajt vagy sír. Ha ezt a valamit istennek hívják — istenem, ha az vagy, akinek gyermekkoromban éreztelek, ki az embert embernél jobban megérti — add, hogy hinni tudjak benned, add, hogy beszélni tudjak hozzád, nem önmagamért, hanem valakiért, akinek már nincsenek szavai.

Egy ember kopogtat be hozzád, aki még oly közel van e földhöz, hogy nem tudjuk még szellemnek látni vagy kísértetnek — néhány nap előtt fiatalon és erősen ült közöttünk, és ha rágondolunk, egy kedves, kedves arcot és nevető szemeket látunk csak. Istenem, te ismeretlen és hatalmas Úr, ha a te arcod talán félelmes volna, mint a vihar, és a szavad a mennydörgés szava — arra akarlak kérni, zavartan és dadogva — ezt az embert fogadd most még úgy, mint embert: mintha ember volnál te is, fogd Őt kézen, mosolyogj rá, és beszélj hozzá emberi nyelven, hadd érezze, hogy olyan melegen és megindultan szereted Őt, mint ahogy mi szerettük. Fogd meg a kezét, és simogasd meg kedves arcát, mintha apja volnál — vigasztald őt meg azért, amit itt e földön elvesztett. Istenem, én nem tudom, Úgy ismered-e Őt, mint mi — láttad-e nevetni, tisztán és melegen, mint a gyermek —‚ láttad-e elkomolyodott szemeit, mikor szárnyakra ült, hogy a talentumot, e nemes fémet, amit adtál neki, ne hagyja megpenészedni a földben, mint a gyáva és kishitű kalmár — hanem a felhők közé vigye fel, ragyogni a ragyogó napban. Istenem, tudom, hogy ő csak ember volt, és embernek nem adatott, hogy több legyen a pornál — de te tudod, hogy nem téged kísértett, mikor a te kék egedet csapkodta szárnyaival. Közelről akart látni téged — bocsáss meg neki, amiért nagyon szerette az életet. Fogadd őt melegen. Mondj neki istenhozottat, akinek mi istenhozzádot mondunk.

Mert elbúcsúzunk tőled, Wittmann Viktor, kedves, kedves jó barátunk — szótalanul, egyszerűen, egy kézszorítással —‚ mint annyiszor, amikor remegő szívvel néztük, hogy szállasz fel előttünk — remegő szívvel, de vidám közönyt mutatva előtted, hogy lássad, bízunk benned, s te is bízhatsz magadban. Igen, úgy búcsúztunk el, mintha itt állana a büszke aeroplán, s te fiatal testtel, fürgén, ruganyosan pattannál fel a pilótaülésbe. A szívünk remeg és aggódik, és szinte kiáltani szeretnénk: Viktor, megállj, ne szállj fel, nézd: fúj a szél, baj lesz — Viktor, maradj velünk, majd elmegyünk valahová, emberek közé, és te elfelejted, hogy odafönt tudsz csak szabad lenni és boldog, még ha ezer halál leselkedik is rád alulról, hogy visszarántson a porba, amelyből vétettél. Kiáltani szeretnénk, de torkunkba szorul a Szó — remegve állunk, és nézünk utánad, míg eltűnsz előlünk —‚ felhő takart el, vagy a szemünk homályosult el a könnytől? Itt állunk, a szürke földön, és nézünk utánad — míg ráncos lesz az arcunk, hajunk fehér lesz, és fejünk lehanyatlik —‚ nézünk utánad, már nem látunk, de tudjuk, hogy ott szállsz valahol — karcsú gépmadár szárnyai közt egy ifjú ember, huszonhat éves —‚ örökké huszonhat éves!

Wittmann Viktor, isten veled!